Színész

Előre megmondom, szeretem a pasit.Mert tehetséges. Mert elementáris. Mert fejjel megy a falnak. Mert nyűhetetlen. Mert zörgő-barna hangja van, mint kevésnek.Előre mondom, rühellem a pasit.Mert szétdobja magát. Mert kiszámított. Mert taktikus. Smucig. Mindennel. Pénzzel, idővel, s oly célszerű tud lenni, mint egy buta óramű.Súrlódjék e levél mégis e „mélyzengésű húrhoz”.Magyar tehetség. Azokat hagyja cserben, akik szeretik. Becsülik. Azokhoz sodródik, akik átölelik a vállát és bevezetik abba az erdőségbe, ahonnan nélkülük nem tud kitalálni, így aztán zsákmánya, foglya, túsza lesz a tehetségének s tehetsége gondozóinak.Elkeseredésében mély zsebében egy féltéglával mászkál a pesti vagy a vidéki flaszteron, hogy borús vagy zsibbadt állapotában előkapja s azzal verje – nem az igazi ellenségeinek fejét, hiszen maga is ó-magyar, mint a Mária-siralom – saját, elég jól domborodó, erőteljes hangját zöngető mellkasát. Aztán – vált. Mert úgy látja, váltani kell, lemarad. Folyton olyan érzésekkel mászkál azzal a féltéglával a zsebében, hogy lemarad, lekésik.– Miről, uram, miről? – kérdezhetnénk, de már tovavillan – nincs türelme önmagához. A barátsághoz. Magyarországhoz. Még talán a kiadós alváshoz sem. A tehetség böcsületéhez. Hiszen a tehetség kötelez. Méltósághoz. Ami – történetesen – Timár Józsefben, Mensáros Lászlóban, Kálmán Gyuriban például megvolt. Nekik megadatott. Adassék meg néki is, megérdemli. Hogy olyan nagy legyen, amilyen lehet(ne).Ki ő?