Téli vendégeim

Megérkeztek a vendégeid! – intett az erkély felé a feleségem. Letettem az újságot, a szemüveget, az erkélyajtóhoz léptem, és kitekintettem a függöny résén. Ők voltak, akiket vártam. A madaraim. Négy feketerigó ült az erkély korlátján szinte mozdulatlanul. Mintha szobrok lennének. A hűség szobrai.Minden évben visszajárnak hozzám. Tavasszal is itt ülhettek ők, amikor kibontották szirmaikat az első virágok. Hangos füttyel ébresztenek. Az idén nem hallottam őket, mert kórházban feküdtem, hiába kedveskedtek trilláikkal, s hiába várták az almát, amit kirakok nekik.Bevallom, hiányoztak az életemből, sokat gondoltam rájuk, ha lett volna alkalmam rá, nyilván üzenetet is küldök nekik, hogy várjanak meg a szokott helyen, jövök majd, csak előbb megvívom a harcom újra az életért. De hát a kórházból nem volt alkalmam senkivel se üzenni, aki egy éjszaka elment mellőlem a vaságyról, az nem a madaraknak vitt üzenetet, hanem az örökkévalónak.Hát most itt vagyok!Beszélgetünk egymással némán, hangtalanul, tudom, ha most feléjük lépnék, el sem rebbennének, nem félnek már tőlem; hazajöttek az erkélyemre. Évek óta ide járnak hozzám a feketerigók, tavasszal dalolva, tél kezdetén szomorúan gubbasztva. Ők a várható zimankó előhírnökei; lám, már kopaszak a fák, köd ül a kert fölött, s alacsonyan vitorláznak a felhők. Szél fúj a liget felől, lehet, hogy meghozza a havat is. Itt ólálkodik a kert körül a madarak réme, a tél.Zord napok elé nézünk, vigaszt nyújt ilyenkor az összetartás. A tavasz, a kikelet megtévesztő, olyankor otthagyják az almát, amit az erkélyre kirakok nekik. Akkor édes a levegő és illatos, vizek buzognak, szellők muzsikálnak – ki hinné ilyenkor, hogy hamar elrepül a nyár? Pedig elrepült, nyoma sem maradt. Csak a szomorúság. A szorongó várakozás. Jönnek majd a ködös reggelek, a fénytelen nappalok, a didergető alkonyok, végleg leszedte már terített asztalát előlük a természet.Ilyenkor mi, emberek összebújunk, ha van kivel, s csak az ablaküvegen át nézzük, hogyan hordja a bősz szél a havat. Téli kuckónkba vonulunk egy kedves könyvvel az ölünkben, olykor verseket ízlelgetünk, akár az óbort szokás, máskor történelmünk fölött borongunk; tehetetlen, kései utódok, akik reménykedve várunk valami biztatót, mert úgy érezzük, nagyon megváltozott a világ körülöttünk.De egy madár a tollát borzoló, fagyos téli szélben ugyan mi más vigasztalást várhat, mint a tavaszt, majd a nyarat, a természet minden évben megújuló szent csodáját, amelyet senki sem tudott még szebben tolmácsolni, mint a madarak önfeledt füttye. Ehhez szürke a mi gyötrődő nyelvünk, amelyet gúzsba kötnek a hétköznapok emberi vergődései.Homlokomat az ablaküvegnek nyomom, így nézzük egymást rezzenéstelenül. Panaszkodva vagy reménykedve? Ki tudja, mit hoz a holnap, milyen szigorú lesz a zimankó, hány madár hull le a csupasz, deres ágakról dermedten egy téli reggelen.Ez az én kis erkélyem sem nyújt biztos védelmet számotokra, kis feketerigóim. Nyitott két oldalán becsap az északi szél, felborzolja a tollatokat, és befagyasztja tálkátokban az általam kirakott meleg vizet, s ezen nem tudok változtatni. A szeretet és a jó szándék nagyon gyenge fegyver a természet viszontagságai ellen. A jó szó is csak nevetséges erőlködés, amely hitelét vesztette már a társadalmunkban is. Nem tehetek hát értetek semmit, minden hangzatos ígéretem hazugság lenne. Kitárjam az ajtómat előttetek? Tudom, hogy egyikőtök sem mozdulna, hogy berepüljön, hiszen a madarak csak addig madarak, amíg nem adják fel a szabadságukat.Madár és szabadság! E két fogalom elválaszthatatlan egymástól. S azon tűnődöm most homlokomat a hideg ablaküveghez nyomva, hogy a helyetekben én vajon feladnám-e. Megrettenve a téltől, zimankótól, hóvihartól, éhségtől és tucatnyi más megpróbáltatástól. Csodállak titeket, bennem talán nem lenne annyi kitartás, erő, mint amennyi bennetek van.A szégyenkezés alázatával gurítok ki két almát az erkélyre. Köszönöm, hogy eljöttetek... Holnap majd kimegyek a piacra, s hozok nektek is néhány kiló almát...