Tisztelt Szerkesztőség!

Valahol HollandiábanAz Amnesty International és jogvédői számáraHároméves fiúcskát vezettek kézenfogva, mindkét szülőnél nagyméretű esernyő, így ő, középen elhelyezkedve, szinte semmit nem kapott a zuhogó őszi esőből. A szülők, hogy minél előbb elérjék az albérleti szuterénjüket, megnyújtották léptüket, s ő, az emberke, igazodott hozzájuk, szinte futnia kellett. De fáradtságot nem érzett, hiszen ha akart, belekapaszkodott az őt vezető emberek kezébe, s máris a levegőben lógott, úgy, hogy még a lábát sem kellett mozgatnia. Tulajdonképpen még élvezte is a helyzetet, hiszen ahol eddig élt, a menhelyen, a nevelők így soha nem játszottak vele, de igazából nem is igényelte, mert ott meg annyi játék volt...No és persze a többi kisgyerek. Mert ugyan mit ér az a sok játék, ha nincs kihez szólni, nincs kivel együtt nevetni, nincs ki elől elbújni. De így, mint most, még nem vezették. Egyszerre ketten is fogták a kezét. Igaz, nem tudta, kik ők, nem is látta rendesen az arcukat, de a nevelőnő elárulta, hogy mától fogva őneki is lesz igazi papája és mamája. S ez a tudat boldogsággal töltötte el. Papa és mama! Elgondolta, hogy az első este nem fogja hagyni aludni őket. Elmeséltet mindent mesét velük. Nemcsak azokat, amelyeket az otthonban hallott, hanem azokat is, amelyeket még nem ismer. Meg sokat fog tévét nézni. Bent nem nagyon engedték.Közben az új család elérte a szuterénhez vezető betonlépcsőt, az egyik szülő kotorászott a zsebében, majd a kulcszörgés jelezte, hogy megvan, amit keresett. Nem volt még sötét, így könnyedén megtalálta a kulcslyukat, kettőt fordított, s már mehettek is be a helyiségbe. Bent viszont ablak híján éjszakai sötétség uralkodott. A kisfiú, míg föl nem kattant a villany, egy pillanatra megszeppent. Nem szerette a sötétséget. A két szülő levetette kabátját, s a kisfiúról is levették. Leültették egy ágy szélére. Jobban körülnézett. Látta, hogy a helyiség sokkal szegényesebben van berendezve, mint az otthonban bármelyik szoba. Csupaszon lógó villanykörte. Régi, ósdi szekrény alátámasztva, láb nélkül. Az ágy, amin ült, lószőr pokróccal leterítve, ami alól egy furcsa mintázatú párna kandikált ki. A két szülő most valamit beszélt. Nem hangosan, a kisgyereknek háttal, és nagyon halkan, szinte suttogva. A kisfiút furdalta a kíváncsiság, miről beszélhetnek?– Apu! – szólalt meg bátortalanul.A hívásra két borostás arc fordult feléje.