Véget érhet az osztrák semlegesség

A takarékbetétkönyvek névtelenségének felszámolása után az osztrák kormány a minap nekitámadt az egykori gondtalan idők utolsó maradványának, a semlegességnek. A semlegességről, amelyet 1955-ben a negyhatalmi megszállás lezárásaként kötöttek, elsősorban a kivonulni nem szándékozó Szovjetunióval, időközben kiderült, hogy közel sem volt olyan önkéntes és az „állandó semlegesség” időben behatárolhat. Mint Wolfgang Schüssel kormányfő a parlamentben utalt rá, eljött az ideje annak, hogy Ausztria állást foglaljon ebben a kérdésben is. Végül is ez az utolsó pont, amely az országot még megkülönbözteti nyugat-európai szomszédaitól.A semlegesség nem is annyira reálpolitikai kérdés, mint inkább az osztrák identitás része: az osztrákok történelmük során soha nem tartoztak a katonai erőfitogtatók közé, sokkal inkább házasodtak a birodalom érdekeit messze szem előtt tartva. Az 1955-ös államszerződés végül is nem az ország szabad akaratából történt, hanem a függetlenség egyetlen útját jelentette. A moszkvai memorandumban az akkori Ausztria vállalta, hogy örökre távol tartja magát a nagyhatalmak által létrehozott katonai szövetségtől. A semlegesség támadói joggal jegyzik meg, hogy az akkori Ausztria még áll, de hol van már az akkori Szovjetunió. Joga van-e a mai Oroszországnak ebben a kérdésben bármit is Bécs szemére vetni?A kérdés annál is inkább időszerű, mivel Bécsbe várják Putyin orosz elnököt, aki nem titkolja: komoly fenntartásai vannak a semlegesség esetleges feladásával szemben. Az oroszok homloka talán csak azért nem teljesen ráncos ebben a katonai témában, mivel szeretnék, ha Ausztria küszöbön álló vadászgépvásárlásánál az orosz MiG–29 mellett döntene. Nincs kizárva tehát, hogy a semlegesség körüli orosz–osztrák nézetkülönbség szelíd megoldásra lel egy jól menő üzleti vállakozásban, vagyis az orosz vadászgépek eladásában.Ami pedig a semlegesség őrzőjét, az osztrák szociáldemokratákat illeti? Bár nem szívesen emlékeznek rá, de még a Vranitzky-kormány alatt meginogtak ebben a témában, mégpedig akkor, amikor nem álltak már ki mellette, a feladást sem vállalták, hanem egy „összeurópai biztonsági rendszer mellett” kardoskodtak. Hagyományos osztrák válasz a problémákra: úgy lépünk be, mintha kívül maradtunk volna. Ez utóbbi végül is megvalósult – úgy lettek a katonai érdekek hordozói (lásd számtalan NATO-barát területhasználati engedélyt), mintha semmi közük nem lenne hozzájuk.