A „humán tőke” a családban

Nehezen lehet vitatni, hogy a gazdaságpolitika közvetlen és közvetett formában is hatást gyakorol a lakosság létfeltételeinek alakulására. Azzal, hogy a politika a költségvetés, illetve az államháztartás tervezése során meghatározza a jövedelemtulajdonosok pozícióváltozásait, hatással van a népesség jövőbeli számának, kor szerinti összetételének alakulására. Éppen ezért az, hogy az államháztartás, a vállalkozások, illetve hogy a lakosság milyen mértékben részesednek a jövedelmekből, meghatározó jelentőségű. A mindenkori kormányzat tehát a tervezést követően a költségvetés elfogadásával meghatározza, hogy az állami hatalmat, a külföldet, a vállalkozásokat vagy a lakosságot részesíti-e előnyben, vagy hozza hátrányos helyzetbe. A lakosságot közvetlen módon elsősorban akkor preferálja, ha a személyi jellegű juttatásokat növeli, illetve ha a személyi jövedelemadó mértékét csökkenti.Az 1998 előtti években megvalósított restriktív politikai gyakorlattal szemben a távlati népesedéspolitikának a termékenység és a születésszám emelkedése, illetve a halandósági viszonyok javulása érdekében mindenekelőtt a családot és azokat az együttélési formákat kell támogatásban részesítenie, amelyeknek a gyermekvállalás, azaz a népesség-utánpótlás területén kiemelt szerepük van. Egyértelművé teszi ezt az, hogy család a társadalom alapegysége és számos funkciója közül a legalapvetőbb és legfontosabb az utódok felnevelése. Kiindulópont tehát a család, mely a társadalom legősibb önkéntes közössége. Létezése és normális feltételek közötti működése a fejlődés alapfeltétele, hiszen a családot alkotó ember a gazdaság elsődleges forrása. A humán tőkét „termelő” család tevékenysége révén a közösség egésze – közvetve és közvetlenül – gyarapszik, hiszen a gyermek nemcsak a javak és szolgáltatások leendő termelője, hanem fogyasztója is.Szembe kell nézni a források rossz elosztásából és az elosztás hiányos voltából fakadó feszültségekkel, s elő kell segíteni, hogy az anyagi javak igazságosabb elosztása révén mindenki egyforma mértékben részesüljön az utódok felnevelésére fordított társadalmilag elismert költségekből, hogy a gyermekeket nevelő családok a jelenleginél nagyobb és jobb lehetőségekkel rendelkezzenek. A családok marginalizálódási folyamatát meg kell állítani, azaz a gyermeket vagy gyermekeket nevelő családokat kiemelt támogatásban, és megfelelő feltételek megléte esetén – az egyedül élőkkel és a gyermektelen családokkal szemben – differenciáltan meghatározott előnyben kell részesíteni. Az elérendő cél megvalósítása érdekében a továbbiakban nem lehet fenntartani azt a jelenlegi helyzetet, hogy a társadalom legnagyobb szegénységben élő rétegei éppen a több gyermeket nevelő családok legyenek.A közvélemény-kutatások szerint a magyar népesség a bekövetkezett elmozdulások, változások ellenére alapvetően még ma is család- és gyermekpárti. Éppen ezért a közgondolkodás olyan típusú átalakítását, megerősítését kell megvalósítani, melynek eredményeként nem teherként, hanem az élet legfontosabb és legtermészetesebb ajándékaként jelenik meg a családban a gyermek, aki nem teher, s nem a szülők, mindenekelőtt az anya karrierjét lehetetlenné tevő csapás. A nők méltóságának, az anyaság fontosságának, valamint a családban, a gyermekek nevelésében betöltött kiemelkedő szerepének elismerése mellett fontos alapelvként kell számon tartani, hogy a szülőknek joga, kötelessége és felelőssége gyermekeinek fejlődését irányítani és vezetni. A gyermekvállalási kedv számos morális, pszichés, erkölcsi, kulturális feltétel megléte mellett szoros összefüggést mutat a megfelelő családi háttér biztosításával. S mivel a több gyermek vállalásának előfeltétele az első gyermek vállalása, éppen ezért – a családalapítás számára biztosított kedvező légkör kialakítása mellett – az első gyermek születésekor minden családot egyszeri egyedi támogatásban kell részesíteni. Az általánosabban értelmezett egészségügyi ellátáshoz való jog értelmében lehetővé kell tenni a nők számára, hogy biztonságosabban várják és szüljék meg gyermeküket, azaz hogy a házaspároknak egészséges gyermekük születhessen.Az igazságosabb közteherviselés kialakítása érdekében a rendszerváltoztatás nyerteseinek és gyermeket vagy gyermekeket nem nevelő családoknak és egyedülálló személyeknek megfelelő mértékben részesedniük kell az utódok felnevelésére fordított költségekből. Mielőtt azonban ez realitás lenne, szembe kell nézni azzal a kérdéssel, hogy az öregedő lakosság ellátásának költségeit hogyan tudja biztosítani az alacsony termékenység és a magas halandóság következtében mind összébb zsugorodó aktív keresői réteg? Az öregedő lakosság ellátásához elengedhetetlenül szükséges anyagi eszközök biztosítása már jelenleg is mind nagyobb gondot jelent. (Hazai viszonylatban egy gyermek felnevelése tizedrészét teszi ki egy idős ember eltartási költségeinek!) Az egészségügy szolgáltatásait, s ezen belül is a gyógyszertámogatás jelentős hányadát a hatvan éven felüliek veszik igénybe, éppen ezért azt is végig kell gondolni, hogy a támogatások mértéke hogyan érintse a gyermekeket felnevelő, illetve gyermekeket nem nevelő időskorú személyeket.Sajnos minden jel arra utal, hogy a halálozások számának 1993-at követő mérséklődése átmeneti jelenségnek bizonyult, melynek következtében a halálozások magas száma tartós tendenciaként hat a hazai demográfiai folyamatokra. Ez pedig újabb terheket ró az egészségügyi szolgáltatásokra, azaz mind többen, nagyobb gyakorisággal és mind hosszabb ideig fogják ezeket a szolgáltatásokat igénybe venni. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy az idősek számára kialakított jelenlegi ellátási rendszerek alkalmatlanokká válnak szerepük betöltésére.A nemzetközi vándormozgalom szereplői azok, akik közvetlen formában a lélekszám és a korstruktúra alakulására is hatást gyakorolnak. A migráns tehát, mint az elmúlt ezeregyszáz évben ma is tehetségével, saját népének erényeivel a befogadó ország népét gazdagítja. Hazánkba 1990 és 1997 között a világ 164 országából összesen 139 970 migráns érkezett. Többségük, 100 917 fő a hét szomszédos országnak volt az állampolgára. Közülük 72 258-an kaptak bevándorló státust. Ők voltak azok, akik feltételezhetően azzal a szándékkal érkeztek, hogy magyar állampolgárok legyenek. (Nemzetiség szerinti megoszlásukat nem ismerjük, ennek ellenére joggal tételezzük fel, hogy döntő többségük magyar nemzetiségű.) 1990 és 1997 között a hazánkba érkezett migránsok közül 78 245-en lettek új magyar állampolgárok. 1998-ban a honosított és a visszahonosított személyek száma 6203, 1999-ben pedig 6066 volt. Velük együtt 1990. január elseje és 2000. január elseje között összesen 90 821-en kaptak magyar állampolgárságot.1960 és 1990 között a legális és az illegális kivándorlók évenkénti száma 1405 és 6555 fő között mozgott. Nehéz feltételezni, hogy 1990-et követően, amikor a szabad utazás feltételei végre megteremtődtek hazánkban, legalább annyian ne vándoroltak volna ki évente, mint azt megelőzően. Annak következtében azonban, hogy a kivándorló magyar állampolgárok adatait sem ismerjük, nem tudunk arra a kérdésre válaszolni, hogy a hazai népességcsökkenésben milyen szerepet játszott, játszik a kivándorlás, illetve, hogy a nemzetközi vándorlás hazai mérlege nyereséges-e vagy veszteséges. Ez pedig azt jelenti: nem tudjuk, hogy a bevándorlók mennyiben járulnak hozzá a hazai népességfogyás csökkentéséhez, és a népesség korstruktúrájának változásához. (Ez a magyarázata annak, hogy jelenleg nem lehet megmondani, hogy az ország lakosainak száma tízmillió alá csökkent-e vagy sem. Az elmúlt év október végi adatok szerint a lélekszám, a vándorlási adatok nélkül 10,012 millió volt hazánkban.)Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy jelenleg nemcsak a tendencia visszafordításának gondolata illuzórikus, hanem a megállítására irányuló erőfeszítések is. Ami reális, az egyelőre nem más, mint a népességfogyás és ezzel együtt az elöregedés jelenlegi ütemének lassítása. Abban az esetben ugyanis, ha a három népmozgalmi komponens, azaz a termékenység, a halandóság és a nemzetközi vándorlás egyenlege között egyenlően osztjuk meg a népességcsökkenés korlátozásának „teendőit”, akkor remény van arra, hogy a népességcsökkenés úgy szelídüljön meg, hogy eközben a népesség elöregedése csak fokozatosan és nem rapid módon következzen be. Ebben az esetben a gyermekszám fokozatosan emelkedik, és csak lassan közelít az egyszerű reprodukciós szinthez. Ezzel együtt az élettartam mindkét nemnél emelkedik, a férfiaknál nyolcvan év fölé, a nők esetében pedig megközelíti a kilencven évet. A nemzetközi vándorlás egyenlegének sem kell a fenti feltételek megvalósulása mellett elviselhetetlen volumenűnek lenni, elégséges, ha évi 13-14 ezer fős nyereséggel zárul. Mindezek eredményeként a születések száma tartósan százezer fő felett alakulhat, az évenkénti természetes fogyás sem lehet irritálóan magas. Ezek megvalósulása esetén a népesség fenntartása, igaz, további fokozatos öregedés mellett megy végbe, de a népességszám nagyjából 2050 után is megőrizhető, s így az össznépesség száma 2100-ra sem csökken 9,7 millió fő alá.