A nyugalom szolgája

Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság elnöke nemrég töltötte be hetvenedik életévét. Ha erről a hetven évről akarnék szólni, egy szép ívű tudományos pálya állomásairól, egy ragyogó jogtudós munkásságáról számolnék be, egy emberről, aki a jognak élt egy olyan korban is, amikor hazája, Magyarország nem a jogállamok közé tartozott. Azt mondanám, hogy pályája nem csupán tudományos (és tanári) munkássága révén példaerejű, hanem makulátlanságában is. Ez az ősz hajú ember, ahogy önmagáról beszél, mindvégig tiszta maradt, múltjában és jelenében, a jellem legmélyéig, az egyéni és a közösségi létben.Szelíd tisztaság ez, amely önmagától és önmagáért való, engedékeny és gyémántkemény.De most nem a hetven évéről akarok szólni, hanem arról a néhány hónapról, amely azóta telt el, mióta államelnökké választották. Emlékeztetek rá, hogy hosszas rábeszélés után fogadta csak el a jelöltséget, s első interjúiban még bizonyos óvatossággal beszélt a feladat nagyságáról és hozzá való viszonyáról. Egyetlen dologban volt csak igazán biztos, abban, hogy legjobb képességei szerint, minden törekvésében a nyugalom és a megbékélés szolgája lesz.Aki közelebbről ismeri, tudja, hogy szerény, hívságtól mentes ember, s e szerénységében nyitott és befogadó. Természetes egyszerűsége mindig megragadó, melegség árad belőle, szeretet és hit, ami soha senkivel szemben sem mutat fölényt. Aztán láthattuk: nem őt emelte fel a méltóság, nem is ő nőtt fel hozzá, egyszerű ember volta tette méltóvá azonnal és elképesztő természetességgel. Nemesebbé válhat-e valaki úgy, hogy semmit sem változik? Ez a furcsaság esett meg vele, egyszeriben kiderült róla, hogy méltó minden helyzethez, minden feladathoz, miközben a méltóság lényét és habitusát nem változtatja meg. Nehezen képzelhető el nála alkalmasabb ember arra a szerepre, amely Magyarországon az állam elnökére vár. Szerencsés dolog: mint jogtudós, pontosan tisztában van szerepének alkotmány által kijelölt vagy körvonalazott határaival, nincs benne kiterjesztésre törekvő ambíció, de bizonytalanság és gátoltság sem.Ha megfigyelték: sem a sajtóban, sem a közéletben nem érte őt támadás sem emberi-polgári, sem elnöki mivoltában. Mondhatnám: szelídsége és nyugalma elrettentő a legvadabb bulvár-zsurnalizmus számára is, komoly politikai értelemben pedig eddigi szereplése feddhetetlen, elfogulatlansága és pártatlansága nyilvánvaló.Ez a pártatlanság természetesen nem jelenti a világnézet és elkötelezettség hiányát, de a joghoz szokott elme és jellem pontosan érzi és tudja, hol van az egyéni érzelem határa. Tudja, mi az, amit szolgálni érdemes; valójában a bölcsesség a függetlensége.Ebből következik: ha megszólal, annak súlya van. Minden választópolgár – politikai-értékrendi elkötelezettségtől, vonzalomtól függetlenül – számíthat rá, csakis akkor szól, ha szólnia érdemes, akkor nem enged az igazából, ha az az ország igaza is. Nem fordul „honfitársaihoz” piszlicsáré belpolitikai hatalmi ügyekben, de biztosra vehetjük, szót emel azonnal, ha a demokráciát – bármely kis közösségben – veszély fenyegeti.Nincs és nem is lesz botrány körülötte. Ebben az értelemben sem „korunk hőse” ő, erkölcsisége időtálló, számára mindenfajta politikai trükk szükségtelen és nélkülözhető.Jó választás volt. Sőt bizonyos csodálkozással kell megállapítanunk, hogy korunk zilált politikai viszonyai közt, a „táborba gyűlt” elkötelezettek mellett volt ilyen választásunk.Most nem csupán hetvenedik születésnapja alkalmából kívánom azt neki a magam és sokak nevében, maradjon mindig ilyen, amilyen, amilyennek Isten szánta és teremtette.Szeretet fogja kísérni.