Éppen tíz éve gyorsították fel az európai kontinens átalakításának kísérletét.
Az akkori német kancellár, Európa legnépesebb országának vezetője úgy döntött, hogy minden bevándorló üldözöttnek számít, azaz menekült, s korlátozás nélkül menedéket kell számukra biztosítani.
Németországban a legutóbbi időkig nem volt használatos a bevándorló és a migráns kifejezés – kizárólag a menekült fogalom volt szalonképes. Azóta persze sokat változott a politika a Spree partján, az akkor meghozott döntést és főként annak káros következményeit azonban aligha lehet már visszafordítani. A 10. évfordulón érdemes és tanulságos visszatekinteni a kontinens sorsát alapvetően befolyásoló politikai döntés időszakára. 2015 őszére, amikor egy viszonylag kis népességszámú ország, Magyarország sikeresnek tűnő alternatívát mutatott fel a kerítésépítéssel a nagyobb, meghatározó EU-tagállamoknak.
2015. szeptember 6-a, vasárnap este történelmi hétvégévé vált: 15 ezer ember léphette át napokig tartó idegtépő várakozás után a magyar–osztrák határt Ausztria irányába. A „végre átléphette” használata indokolt, mert a négy főszereplőből (Magyarország, Ausztria, Németország, valamint a migránsok maguk) háromnak (nekünk, a migránsoknak és az osztrákoknak) bizonyosan megkönnyebbülés volt a már hetek óta húzódó válság megoldódása. A vándorló emberek többsége azonnal továbbutazott Németországba, és mindössze kilencvenen igényeltek menekültstátust Ausztriában. A politika részéről kivételes aktusnak, hatezer ember egyszeri befogadására tervezett szükségmegoldásból azonban folyamatos és tömeges bevándorlás lett.
Angela Merkel kancellár határnyitásra vonatkozó döntése előtt Magyarországon nem lehetett tudni, hogy a szövetségi kormány néhány óráig határainak a lezárását mérlegelte. A lépés, ha bekövetkezik, alapvetően befolyásolta volna a magyarországi migránshelyzetet, mert az emberek itt torlódtak volna fel.
Más kérdés, hogy a szövetségi rendőrség meddig lett volna képes, meddig tudta volna biztosítani a határ lezárását. A kancellár asszony végül azonban úgy döntött, hogy „nyitottak maradnak”, de a továbbiakban ellenőrizni fogják a beérkezőket. A következő hetekben azonban további tízezrek jöttek mégis az országba minden ellenőrzés és regisztrálás nélkül.
Az állam gyakorlatilag elveszítette ismérveinek egyik attribútumát, a területe feletti ellenőrzést. Ugyanakkor Magyarországtól újra és újra követelte a szövetségi kormány a bevándorlók regisztrálását. Feltehetően azért, hogy a helyzet megnyugvását követően embereket küldhessen ide vissza. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy több százezres embertömeg regisztrálására rövid időn belül senki nem lett volna képes.
A kancellári hivatalban később elismerték, hogy az állam csak 2015 decemberében nyerte vissza irányítási képességét a folyamatok felett. A nem működő intézményekkel szembeni bizalmatlanságot tovább növelték a nők és asszonyok ellen – menedékkérők által – elkövetett szexuális bűncselekmények, illetve az állam ezzel kapcsolatos tehetetlensége. Mindeközben az is igaz, hogy kezdetben a lelkesedés és a segítőkészség példa nélküli hulláma söpört végig Németországon.
A Magyarországon átzúdult több százezres tömeg „távozásának” vége felé, 2015. szeptember 15-én jelentette be a magyar miniszterelnök a déli határ lezárását.
November elején Svédország ismét bevezette a határellenőrzést a migránsválság miatt, mert indoklása szerint a beérkezett menekültek száma már veszélyt jelent a közrendre. 2016. január végén Ausztria felső határt állapított meg a befogadható menekültek éves számára vonatkozóan, ami az addigi befogadási politika végét jelentette. A korábbi hibás politika személyi konzekvenciájaként Werner Faymann kancellár május 9-én benyújtotta lemondását.
A magyar politikai ellenzék, eltekintve egy-két józanabb hangtól, továbbra is közös európai politikát, nyitottságot követelt és továbbra sem vett tudomást a megváltozott helyzetről.
Német vonatkozásban mindmáig sokszor feltett kérdés, hogy hibázott-e a kancellár asszony, amikor a menekülteket engedte Magyarországról beutazni. A leginkább érintett német tartomány fővárosának, München főpolgármesterének véleménye szerint: „Tekintettel a budapesti, Keleti pályaudvari állapotokra, illetve az arról sugárzott képekre, abban a pillanatban én is pontosan úgy döntöttem volna, mint Merkel kancellár.” Majd Reiter így folytatta: „Azt sem gondolom, hogy Merkel valamilyen jelzésekkel, vagy baráti szelfikkel újabb migrációra bátorított volna.” Az első idézetben – joggal – a képek erejének politikai jelentőségét hangsúlyozta, viszont a másodikban, miszerint Merkel szelfizésének képei szerinte nem hatottak bátorítólag a Közel-Keletről indulni készülőkre, éppen az ellenkezőjét állította. A képek mozgósító ereje – ha van ilyen – aligha lehet más az említett két esetben.
