A szocialisták és a vidék

A kisgazdák soraiban dúló belső harcok egyik gyors következménye az lett, hogy a szocialista párt felajánlotta segítségét a magára maradt vidéknek, s nyilván szavazatokért cserébe a vidék érdekeinek védelmét óhajtják hangsúlyosabban megjeleníteni. Örülhet a magyar vidék, hogy íme, régi gyámolítója, elmaradottságának régóta ígérgető felszámolója ilyen gyorsan reagált. Hiába, nagy a szavazatínség manapság nálunk. De azért nem árt egy ilyen örvendetes kapcsolatteremtésnél megnézni, vajh’ van-e, jogosult-e kölcsönös öröm a felajánlkozás révén?Nos, a szocialisták elődei általában lenézték a falut, a parasztok közül csak az izgatható szegényeket kedvelték, mint potenciálisan „haladó” szövetségeseket. Őket agrárszocialistáknak is szokták ugyan nevezni, noha e földtelenek, nincstelenek – másokhoz hasonlóan – inkább tulajdonosok akartak lenni, mintsem a „tudományos” nagyüzem közös gazdálkodásának kondérjához vágytak. A falu, a maga zömmel vallásos, hűséges tradicionalizmusával, nyugalmával a felforgató eszmékkel szembeni immunitásával azonban a reakció fészke volt a „haladó baloldal” szemében. Olyan közösségek és olyan premodern individualizmusok hálózata volt a paraszti világ, ahol a „tudományos szocializmusnak” általában nem termett sok babér. Az önző parasztot nem igazán érdekelték a főfoglalkozású forradalmárok eszméi, legfeljebb csak akkor, ha a földszerzés útjában álló nagybirtok jogos megszüntetéséről beszéltek.Bölcsebb paraszti elmék azonban már azzal kapcsolatban is óvatosak voltak. Jól tudták azt ugyanis, hogy a tulajdon szentségét, ha egyszer – az igazság nevében akár – megsértik, akkor többé nincs biztosíték a saját tulajdonuk sérthetetlenségére sem. Ha ezer hold elvehető csak úgy, mi védi meg a húsz holdat? A paraszti világ szívósan ellenezte azt is, hogy idegenek („gyüttmentek”) diktáljanak közösségeikben, s a saját hierarchikus (presztízs-) rendjüket alárendeljék valahonnan szalasztott népeknek. A szívósan lokális paraszti világ, amely a keresztény megváltás vallásában élt, teljesen értetlenül fogadta az egyetemes emberi/párt világmegváltás – mint hamarosan kiderült – igen drága gyakorlatát, amelynek árát egy szegény országban végül is neki kellett megfizetni.S meg is fizette, még a szövetségesnek deklarált nincstelenek is, akik közül ugyan igényeltek a saját fajtájuk ellen bevethető janicsárokat, de egészében azzal kellett megelégedniök, hogy elvileg ők is az új uralkodó osztályhoz tartoznak, s legfeljebb önszorgalmúan üthették, üldözhették a nép ellenségeit, a kulákokat. Egyébként a falvakra lgfeljebb a létfontosságú propaganda céljára (iskola, mozi) áldoztak, s bizonyos közegészségügyi hozzáférhetőségeket teremtettek (de a magángazdálkodóknak továbbra sem volt biztosításuk). A kolhozok erőltetése, a beszolgáltatás és adók azonban inkább menekülésre ösztönözték az értelmes parasztot. Mindennél többet mond az, hogy az évszázados földéhséget csillapító földosztás után pár évvel tízezrével tódult városba a nép, s hagyta műveletlenül a földjét.S 1956 után már csak két-három éve volt az önrendelkező magyar falunak, s a szocialista tudomány nagyüzemi gazdálkodásával visszajött – jórészt annak hatékonysága nélkül – a cselédesítő nagybirtok, a mindenkit teljes függésben tartó kolhoz, amelyen ugyan sokat reformálgattak, s az igénytelen szovjet piaci színvonalon majd hatékonnyá tettek, de amelynek végeredménye az önállóan élni és termelni képes magyar parasztság csaknem teljes és végleges pusztulása lett. Ez utóbbinak máig tartó legsúlyosabb következménye a vidéki lakosság jelentős részének lumpenesedése volt, egy olyan folyamat, amely mind demográfiailag, mind erköcsileg és teljesítőképességben szinte pótolhatatlan veszteségét jelenti a magyarságnak.Az oly sokat emlegetett háztáji szocializmus minden anyagi eredményei ellenére a magyar parasztság lelki-szellemi önállóságának további felszámolódását is okozták. A zömében idegen szakapparátcsikok által vezetett gazdálkodás sikerei csupán a teljes csődöt jelentő testvéri agrárpolitikákhoz képest jelentettek sikert. Hiszen annak nemcsak társadalmi, hanem ökológiai ára is rettenetes volt – minden alkalmi szakszerű környezetvédelmi zöld ellenére is.A Kádár-rendszer gulyásszocializmusának és legvidámabb barakkjának abszurd következményei csak most látszanak igazán, amikor a világhírű szocialista mezőgazdaságot szinte minden tekintetben a kivételek között akarja a magyar kormány tárgyalni. Ha minden olyan nagyszerű volt, akkor miért? (Mindez természetesen nem értékeli le sok kiváló, egykori szakember és kiváló gazdák munkáját, erőfeszítéseit.) Ha a szocialisták és a tsz-elnök lobbi most azt akarja elhitetni, hogy minden baj oka a polgári kormányban van, akkor talán meg kellene először is kérdezni tőlük, hogy miért nem kell a magyar parasztságnak a föld? Ha itt ’89-ig minden rendben volt, akkor miért követelnek most százmilliárdokat a versenyképességhez? Ha világszínvonalú volt a magyar kolhoz, akkor mi szükség van erre? Persze akár az egész rendszerre nézve is fel lehet tenni ezt a kérdést. Egy folyamatosan „modernizációs” rendszer végén hogyan lehetséges az, hogy semmi sem elég modern, s mindenben óriásiak a deficitek?Szóval a szocializmus és a magyar falu kikényszerített összefogása alig hozott többet, mint egy, a kommunista tömbhöz képest feltűnő élelmiszer-ellátást, s annak nyomán egy, a kommunizmus szokásos teljesítményéhez képest anyagilag rendezettebb falut. Amely teljesítmény nagy része azonban nem a kolhozból, hanem az önkizsákmányoló háztáji szocializmusból származott. Legfeljebb ezért lehet(ne) hálás a vidék, vagyis hát tulajdonképpen önmaga előtt tiszteleghetne azért, hogy irtózatos áron, egészségben, meg nem született gyerekekben, műveltségben, önállóságban stb. szinte tönkremenve – valamit elért.De mi köze van mindehhez pozitív értelemben az állítólag egyébként sem utódpárt MSZP-nek? Nos, csak annyi, hogy utódpárti elődeik mind a ’45-ös földosztást, mind az ’59–60-as kolhozosítást kizárólag saját uralmi (ideológiai)-politikai szempontjaik szerint hajtották végre, legkisebb szerepet a vidéki lakosság és a parasztság konkrét érdekei játszották. Egy állandóan magát élcsapatnak beállító párt, amelynek fő szempontja mindig az volt, hogy az éppen aktuális erőseknek, a példamutatónak kinevezett gazdáiknak mi az érdekük, most újra jelentkezik a faluban, ottani régi kiszolgálóinak nagy örömére. Természetesen erre egy pártnak demokráciában joga van, s ha el tudja hitetni – immár kényszerítő eszközökkel csak részben rendelkezve (lásd a tsz-lobbi munkahelyet adó monopóliumát nagyon sok helyen) –, akkor azt el kell fogadni.Fel kell azonban tenni a kérdést, van-e az MSZP-nek értelmes, valóban a vidéki lakosság érdekeit szolgáló távlatos programja? Az MSZP-nek általában sincs – a nyugati szociáldemokrácia elvi és gyakorlati neoliberalizálódása után – programja. Olyan aztán végképpen nincs, amely vidéki kisemberek nagy közösségi költséget is igénylő nemzeti programja lehetne, hiszen az MSZP most is ismét csak „modernizálni” akar: a „modernséget” a saját maga teremtette egykori tsz-klientúrában látja.Ezekből akar versenyképes „urakat” kialakítani. Csakhogy e modernségben a vidék zömére ismét csak, mint alárendelt, bérmunkás-szövetségesekre van szükség. A régi politikai függést ma a tulajdonosi-szakértelmi függés váltaná fel, s a magyar vidék népe örülhetne, hogy immár eurokonform módon uralják azok, akik régen internacionalistán ismerték a dörgést.A mai magyar vidék népe többsége számára nem olyan párt(ok) kell(enek), amely(ek) szereti(k) a hatalmat. Oda szolgálni tudó emberek kelle(né)nek. Nem olyanok, akik mindig tudják az éppen uralkodó igazságot, hanem olyanok, akik alázatosan keresni tudják azt másoknak is javára, s e munkában, szolgálatban akár meg is gazdagodhatnának. Nem igénybejelentésre van a magyar vidéken szükség, hanem végre olyanokra, akik nem helytartóságra vágynak. Azokból – s nem csak falun – volt már elég a közelmúltunkban.