A szuperhéja diadala

Általános vélekedés, hogy a keddi, izraeli miniszterelnök-választás Ehud Barakkal szembeni országos bizalmatlansági szavazás volt. Paradox módon Ariel Saron, egyébként jól eltalált választási kampányában a legnagyobb segítséget éppen a távozó kormányfőtől kapta. Az izraeliek ugyanis mára teljesen kiábrándultak Barakból, hiszen a zsidó állam közvéleménye, a nagyvilággal ellentétben, elsősorban őt, nem pedig a szeptember végén a Templomhegyen provokatív látogatást tett Saront hibáztatta a palesztin felkelés, a második intifáda kirobbanásáért. Izraelben ráadásul sokan úgy tartják, hogy Barak túl sok engedményt tett a palesztinoknak, akik ezért cserében nem kínáltak semmit.Barak ennek ellenére csak látszólag volt jó tárgyalópartnere a palesztinoknak. A távozó miniszterelnök ugyanis teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett. Hol nagy engedményeket tett – mint a múlt év nyarán Camp Davidben – hol sértetten visszahívta tárgyalódelegációját a megbeszélésekről, mint Tábában. Ezek a politikai és tárgyalási következetlenségek egy idő után hiteltelenné tették otthon és tárgyalópartnerei előtt is. Saron ráérzett erre, és éppen saját következetességét állította szembe Barak kormányfői teljesítményével. Saron, aki Barakhoz hasonlóan egykor katona volt, annyiban mindenképpen hű maradt régi, harctéri énjéhez, hogy politikusként sem váltott; és a keményvonalasok, a héják táborából nem tért át a békülékeny galambokéba. Egyébként valószínű, hogy a palesztinok most már igencsak bánják, hogy nem egyeztek meg Barakkal. Az általuk nemcsak gyűlölt, de a szabrai és satilai menekülttáborokban történt vérengzésekért közvetetten felelőssé tehető Saront háborús bűnösnek is tartják, így nehezen képzelhető el, hogy az egykori tábornokkal és ellenséggel könnyű lesz szót érteniük a tárgyalóasztalnál. Tény, hogy az egyik leginkább keményvonalas izraeli politikus különböző kormányzati szerepkörökben is megmaradt katonának. Saron, a szuperhéja, a harctéren szerette a vakmerő, már-már kalandor megoldásokat, és politikusként is gyakran lépte át az ésszerűség határait. Ebbe a kategóriába sorolható a múlt év szeptemberében, a Templomhegyen tett látogatása is. Akkor Barak már közel állt ahhoz, hogy megállapodjék a palesztinokkal Jeruzsálem kérdésében. Saron viszont a demonstratív felvonulásával jelezte: Jeruzsálem Izrael fővárosa, és ő a város egyetlen része fölött sem ismerné el a palesztin fennhatóságot, nem fogadja el az előző kormányok által tett engedményeket.Saron, aki a harctereken gyakran kockáztatott, most a választási kampányban takarékosan bánt a harsány fogásokkal. Biztosra ment. Tudta, hogy az izraeliek többségét most nem lehet meghatni a béke ígéretével, a lakosság Barak hibái miatt már nem hiszi, hogy a biztonság egyetlen garanciája a palesztinokkal kötött béke lehet. Most sokan azt várják Sarontól, hogy mutasson fel erőt, ijesszen rá a palesztinokra, állítsa helyre az izraeli hadsereg elrettentő erejének mítoszát. Az utolsó arab–izraeli háború, az 1973-as Jóm Kipur háború óta ugyanis az arab világban felnőtt egy generáció, amelyik még nem tapasztalhatta meg az izraeli hadsereg erejét; éppen az a korosztály adja a derékhadát az izraeli katonákra vakmerően köveket és Molotov-koktélos palackokat dobáló csapatoknak. Ezeket a fiatalok akár azt is hihetik, hogy lázadásuk újabb engedményekre kényszeríti az izraelieket. Számukra az elmúlt években történtek alapján úgy tűnhet: Izrael már meggyengült, elvesztette az Egyesült Államok és a Nyugat egyöntetű támogatását, és ezért ült tárgyalóasztalhoz. Valószínű, hogy a Saron kormányfővé választása után is folytatódó zavargások hatására az izraeli kormány álláspontja nem enyhül majd a kényes kérdésekben. Ez pedig csak a palesztin társadalom csalódottságát növeli majd.Az persze nehezen hihető, hogy a palesztinokkal könnyebb lesz megegyezni az erő pozíciójából. Az oslói és az azt követő megállapodások (Wye Plantation, Sarm-es-Sejk) után már nincs visszaút az egyoldalú diktátumok felé. Saron tudja ezt. Azt is tudja, hogy most nem azért nyert ilyen elsöprő fölénnyel, mert az izraeli társadalom visszasírja egy régebbi korszak harcias retorikáját. Kampánybeszédeiben ugyan temette az oslói folyamatot, ám ismeri a közvélemény-kutatási adatokat, amelyek azt mutatják: az izraeliek többsége még mindig szeretne békét a palesztinokkal. Nem véletlen, hogy Saron a választási kampányában azt ígérte: olyan békét köt majd, amely teljes mértékben megfelel az izraeliek érdekeinek. Kérdés, hogy ez milyen béke lenne, és egyáltalán: lehet-e olyan egyezséget kötni, amelyben például a palesztinok teljesen lemondanának Jeruzsálem számukra szent helyeinek ellenőrzéséről.Az is kérdéses, hogy a Saron politikája és múltja miatt aggodalmaskodó, a békefolyamatot féltő nemzetközi közvélemény milyen módon reagál és miként tudja ismét előrelendíteni a várhatóan hetekre vagy akár hónapokra is megbénuló béketárgyalásokat. Az új amerikai elnöki adminisztráció egyik legnagyobb külpolitikai kihívása éppen a közel-keleti közvetítés lesz. A palesztinok nem titkolták: örülnek annak, hogy Bill Clinton hivatali ideje lejárt. Az arab világ mindig is Izraellel szembeni elfogultsággal vádolta a washingtoni diplomáciát. Sok palesztin politikus kifejezetten terhesnek érezte Clinton állandó felbukkanását a közvetítésben. Ez a politikusi kör arra számít, hogy a nemzetközi ügyekben kevéssé járatos George W. Bush egyelőre nem merészkedik a palesztin–izraeli egyeztetés ingoványos területére, addig pedig a békéltetésbe be lehet vonni néhány, a térségben kevésbé elkötelezett európai és más térségbeli politikust a közvetítésbe. Az izraeli politikai elit azonban várhatóan igazából csak az amerikai békéltetést tekintené elfogadhatónak, hiszen a zsidó államnak mindig is az Egyesült Államok nyújtotta a legfőbb biztonsági garanciát. Saron személye persze okozhat még némi fejfájást a washingtoni külügyminisztériumban is. A State Department új vezetője, Colin Powell ugyan sietett leszögezni, hogy országa a miniszterelnök személyétől függetlenül nem változtat Izraellel fenntartott kapcsolatain, az azonban figyelmeztető jel lehet az új izraeli kormányfőnek, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor a Netanjahu-kabinet külügyminisztereként tevékenykedett, nem volt szívesen látott vendég Washingtonban.A jobboldali Likud vezérére, Saronra most nehéz feladtok várnak. Sok jel mutat arra, hogy ezek között lesz néhány olyan, amelyet nem tud majd megoldani. Legalábbis egyedül nem. Nem véletlen, hogy győzelmi beszédében a megválasztott miniszterelnök nagykoalíció megalakítására szólította fel a Munkapártot. Egy hasonló, a másik oldalról, még Baraktól érkezett ajánlatot Saron néhány hónapja még visszautasított. Ő akkor nem akart mentőövet dobni a fuldokló miniszterelnöknek. Az izraeli politika „baraktalanítása” után azonban Saron már kész együttműködni a baloldallal is. A knesszetben ugyanis a nagy pártoknak nem könnyű fenntartaniuk a kényes egyensúlyt, és a Munkapárt támogatása nélkül Saronnak néhány hónapon belül bizalmatlansági indítványok sorozatával kell majd szembenéznie. Könnyen Barak sorsára juthat, aki a vele alkalmi szövetségre lépő kis pártok túszává vált. Ráadásul a palesztinok számára nem tárgyalóképes Saronnak szüksége lehet a velük szót értő politikus bevonására a kormányba. A kérdés az, hogy a Munkapártnak mennyiben áll érdekében, hogy támasza legyen Saronnak – hiszen egy előrehozott választáson akár már hamarosan revánsot vehet a Likudon és annak vezetőjén. Az is kérdéses, hogy mennyire számít rendkívülinek a mostani helyzet. Izraelben ugyanis a nemzeti egységkormányok általában háborús időszakokban jöttek létre. Most pedig – bár a titkos szolgálatok jelentései nem zárják ki egy újabb általános háború kirobbanását – még nincs hadiállapot. A Munkapárt eldöntheti, hogy mi a fontosabb cél. Nyugalmat, biztonságos kormányzást teremteni, és fenntartani a palesztinokkal kötendő békeegyezség esélyét, vagy hagyni, hogy Saron, hánykolódjék a bel- és külpolitika viharos tengerén. Az előzmények után az sem kizárt, hogy néhány hónap múlva fel kell oszlatni a törvényhozást, és új választásokat kell kiírni. És akkor lehet, hogy a szuperhéja mostani diadala pirruszi győzelem volt csupán.