Bálint-nap

„Nő az én örömem most az én szép szerelmem erre való néztében” – írja Balassi Bálint a „kölem-kölemféle szerelmes éneki” közül az Ötödikben. Az üde sor híven kifejezi azt az életvidámságot, amely a XVI. század keservei között is felszínre jött honunkban. Akkor Szent Bálint napja Európa-szerte a jókedvé, a szerelemé volt, vígan énekelték a dallamra költött verseket gyakran maguk a poéták. A mi Balassink is „Az Gianeta Padovana nótájára” írta itt citált strófáját, benne a mai füleknek különösen szépen csengő sorokkal: „Bús kedvem nincsen már semmi énnekem, mert ismeg bévett nagy szerelmiben; Megengedett, fogott kezet, megbékéllett kegyelmesen, Halálomtúl megtérített, engem csókolván édesen.”A férfias harcok századában még a gyötrelmek is megszépültek. „Áldj meg vitézséggel s az jó hírrel, névvel, Hogy szép tisztességgel mindent végezzek el, Öltöztess fel fegyvereddel, jó ésszel, bátor szűvel” – könyörög a kegyelmes Istenhez az örök magyar sereg katonája. Fegyver, jó ész, bátor „szű” – a XXI. századból visszatekintve már-már irigyeljük a végvári tisztet. Csak ezek az erények szükségeltettek a boldogsághoz?... Szép korban élhetett. Vagy mégsem? „Rágalmazó nyelvtől, ál ellenségtől ments meg, uram, engemet” – fohászkodik a költő egy másik, itáliai dallamra írt versében, és egyszerre térben és időben is közelebb véljük magunkhoz. „Mert hazug tanúkkal, keserves szókkal káromolják életemet” – így a veretesen hangzó, de nagyon is mai tartalommal terhes kesergés. „Nyelvek ő fegyverek, kivel dühösködnek, keresik csak veszedelmemet” – szól a panasz az Úrhoz, akitől az álnok veszélyek ellen is védelmet remél a harcmezőn rettenthetetlenül küzdő katona. „Biztat nyavalyában, vígasztal sok búmban” – írja a kegyelmet kérő poéta a jó Istenről.Örömteljes látni, olvasni e mondatokat ma, s megbizonyosodni arról, hogy a helyükön vannak. Bálint napja köszöntött ránk, ám – enyhe túlzással – a vízcsapot sem merjük kinyitni, mert abból is eme név latinos, de Amerikából visszaerőltetett változata ömlik. Kereskedelmi akcióvá lett a valahai télzáró ünnep; alkalom arra, hogy konzumbalgaság tovább áradjon a gazdaságilag megkopasztott, és szellemileg is elszegényített országban.Ha nem a Németalföldről – ahonnan Balassi anno az újlatin költők könyveit kapta – importálnánk a virágot (is), talán a magyar kertészek ünnepelhetnének ezen a napon. „Széllel tündökleni nem ládd-é ez földet gyönyörű virágokkal? Mezők illatoznak jószagú rózsákkal, sokszínű violákkal” – üzeni a mi Bálintunk bő négy évszázad távolából, hogy akkor is megbecsülték, még a kemény szívű vitézek is, a szépségnek ezt a fajtáját. Ám a kereskedelmi érdek ma lehengerli a virágföldeket, visszaélve némileg azzal, hogy a virágokat tekintve valóban az idegen is (!) szép.Bálint napját üljük, végét járja a tél, üde híreket is kapunk, ha van fülünk a hallásra. Ehhez a naphoz igazából a Borivóknak való vers hangulata illik: „Ily jó időt élvén Isten kegyelmébül, Dicsérjük szent nevét fejenként jó szűbül, Igyunk, lakjunk egymással vígan szeretetbül.”