Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy mindaz, amit Csányi Vilmos etológus a kutyákról állít kitűnő könyvében, a Bukfenc és Jeromosban, minden további nélkül vonatkoztatható-e a mi kutyánkra, Natasára. Csányi könyve a Hogyan gondolkodnak a kutyák alcímet viseli, s épp itt van az én problémám, mivel Natasa – mint spániel – egész sajátságosan gondolkozik.Mondhatnám, kissé hasonlít a magyar politikai jobboldalra, amennyiben olykor érzelmei vezérlik, s ezt higgyék el, nem elmarasztalásként említem emitt. Natasa érzelmei ugyanis rendkívül progresszívek, szerető szíve mindent és mindenkit befogad, gyöngédségét lehetetlen nem viszonozni.Viszont – vallom be restelkedve – erős érzelmi töltésénél fogva féltékeny is és alkalmasint bosszúálló. Egyszer három órán át nyírta, fürösztötte, szárította, csinosította a kutyakozmetikus, eme idő alatt én tartottam kordában jó szóval és két kézzel. A művelet után Natasa az ágyam közepére ült, kihívóan és mélyen a szemembe nézett, majd elvégezte azt a kis dolgot, amelyet – kutyáknak és részegeknek – az utcán illendő elvégezniük. Soha máskor ilyesmit nem tett, fix, hogy rajtam állt bosszút.Néha kiderül, hogy nemcsak szíve, de esze is van. Az állatorvos-tudományi egyetemen szokta megkapni védőoltásait, s oda megyünk, ha bármi baja van. Mindig nagy szeretettel fogadják, először, úgy vettem észre, hogy szinte élvezi az ott töltött időt. Ám egyszercsak észrevettem, hogy amikor felteszem a vizsgálóasztalra, ásítozni kezd. Izgul – mondta az orvos –, a kutyák izgalmukban ásítanak. Hónapokkal ezután történt, hogy amikor átmentünk a Rottenbiller utcán, az egyetem kapujától úgy kétszáz méterre Natasa a szájába kapta a póráz végét, rám nézett kifejező spánielszemével, a fejével intett, jelezve: ideje hazamennünk. Míg a rendelőig értünk, legalább hatszor próbált rábírni visszakozásra. De amikor a fülét különböző cseppekkel gyógyítottam, az első szóra, szinte önként jelentkezett kezelésre, s talán ez az etológus számára is újdonság lesz: a gyógyító beavatkozás után hálából minden esetben kezet csókolt nekem. Amikor már nem fájt a füle, a csöppentés után elfeledkezett erről, szólnom kellett: hol a kézcsókom. Erre visszajött, és orrát a tenyerembe nyomta.Karácsony napján viszont, mivel hárman, a feleségem, a lányom meg én együtt távoztunk és őt magára hagytuk, bosszúból (és falánkságból) a fenyő alsó ágairól leette a szaloncukrot. Ettől természetesen gyomorproblémái lettek, mire én tablettákkal gyógyítgattam, ő pedig kezet csókolt. A szaloncukor és a sztaniol felett szemet hunytunk.Ekkortájt határoztam el, hogy megtanítom pacsit adni. Natasa egyébként mindent tud, amit akar, és semmit sem tud, amit nem akar. (Néha a nevét sem érti.) Az idomítási kísérlet természetesen a jutalmazás metódusára épült. A kutya hosszas kérlelés és farának lenyomása után ül, majd jobb első mancsát addig birizgáljuk, míg felemeli. Pacsit – mondjuk közben ötszázszor. A láb felemelését fergeteges dicséret, majd egy szelet zöldpaprika követi. (A paprika Natasa kedvence, télen kissé költséges.) Mindezt hat-nyolcszázszor megismételjük: a kutya leül a konyhában, birizgáljuk a tappancsát, mire tétován felemeli, ünnepeljük és jutalmat kap. Egyszer csak észrevettem, hogy Natasa a pacsi szónak immár határozott jelentést tulajdonít. Mégpedig: a pacsi annyit jelent, hogy a kutya kimegy a konyhába, és várja a jutalmat. Ennek az értelmezésnek tökéletesen megfelel. Pacsit nem ad. Viszont a pacsi szóra mindig kimegy a konyhába, és boldogan csóválja a farkát.Aki ennél is vidámabb és tanulságosabb kutyatörténeteket kíván olvasni, az vegye meg Csányi Vilmos könyvét.Hogy Natasa mikor döbben rá, mit várunk tőle „pacsi” címszó alatt, én nem tudom.