Euroidealisták és euroszkeptikusok közös illúziója

Jó néhányan vannak Európában, akik hisznek egy föderális, európai központosított állam létrehozásának szükségességében. Szerintük az Európai Uniónak az USA-hoz hasonló olyan államalakulattá kellene válnia, amelynek erős központi kormányzata kizárólag egy választott Európai Parlamentnek lenne felelős. Ezeket az elképzeléseket vitte tovább Joschka Fischer, német külügyminiszter, amikor több beszédében egy közvetlenül választott európai elnök és egy írott EU-alkotmány mellett érvelt. Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke szerint a brüsszeli nemzetek feletti intézményrendszernek át kellene venni a közös kül- és biztonságpolitika koordinálását az Európai Tanácshoz rendelt Javier Solanától („Mr. CFSP”), aki egy személyben intézi az ügyvitelt kormányközi szinten. Az egyik kis tagállam londoni nagykövete szerint nem vagyunk messze attól az időtől, amikor az adó- és a szociális politikát egyaránt európai szinten hangolják majd össze.E zek az euroidealisták azt hiszik, hogy az Európai Unió megállíthatatlanul sodródik valamiféle föderális jövő felé. Ugyanezt hiszik az euroszkeptikusok is mind Nagy-Britanniában, mind Európa más országaiban is. Minél jobban püfölik az euroidealisták föderalista tamtamdobjaikat, annál jobban élvezik az euroszkeptikusok ezt a politikai zenebonát.Mármost kijelenthetjük: végső soron az euroidealisták és euroszkeptikusok egymás szövetségesei abban a játékban, amelynek lényege, hogy elhomályosítsák a valóságot a közvélemény előtt. Ugyanis a föderalizmus halott, az Európai Bizottság Nizzában háttérbe szorult, és kiderült, hogy a tagállamok kormányai egy pragmatikus, kormányközi alapokon nyugvó Európában érdekeltek.A bizonyítékok a napnál is világosabbak. Az ún. közösségi módszer, miszerint mind a mai napig a bizottság javaslata alapján a Miniszterek Tanácsa és az Európai Parlament hozza a döntéseket, főleg csak az egységes piac és kereskedelempolitika területén érvényesül megkötések nélkül. De azokon a területeken, ahol mostanában növekszik az unió hatásköre – a kül- és biztonságpolitika, bel- és igazságügyi együttműködés például –, a döntéseket valójában a nemzeti kormányok hozzák. Javier Solana, aki a Miniszterek Tanácsának főtitkáraként a közös európai kül- és biztonságpolitikáért felel, közvetlenül a tagállamok külügyminisztereinek felelős. Az Európai Bizottság igen kis mértékben tud hatni Solanára, és szinte semmilyen szerepe nincs az új gyorsreagálású európai hadtest létrehozásában.Még az igen fontos gazdasági reform és foglalkoztatáspolitika terén is háttérbe szorult az ún. közösségi módszer. A nemzeti kormányok jelölik ki a közös célkitűzéseket és ellenőrzik azok végrehajtását, így igen kis szerep hárul az Európai Bizottságra. Összességében a gazdasági reformok, a közös kül- és biztonságpolitika, a rendőrségi és igazságügyi együttműködés területén a nemzeti kormányok megőrizték vétójogukat és így nincs szó szuverenitásuk feladásáról.Az Európai Tanács, a tagállamok vezetőinek fóruma tavaly márciusban indította el a gazdasági reform folyamatát. Idén márciusban, Stockholmban áttekintik a múlt év eredményeit és kijelölik az új célokat. Ezen a területen ismét az Európai Tanács bizonyult stratégiai döntéshozónak. Általában a kormányfők, és nem az Európai Bizottság állítja fel az EU munkaprogramját. Ahogy már feljebb utaltunk rá, sem az euroidealisták, sem az euroszkeptikusok nem szeretik ezt a valóságot. Úgy tesznek, mintha Európa még mindig úgy működne, mint Kohl, Mitterand és Delors idején. Vajon miért hivatkoznak az euroszkeptikusok állandóan Fischerre? Azért, mert szinte ő az egyetlen nagy befolyású politikus, aki vegytiszta formában beszél az európai föderációról. Tény, hogy Schröder, Chirac és Jospin sem osztja teljes mértékben Fischer nézeteit a föderális jövőről, és így nézeteik nincsenek is olyan messze Blair elképzeléseitől.Ez az elfordulás a kormányköziség felé több mint megjósolható volt. Az unió az egységes piac és valuta létrehozásával megvalósította gazdasági célkitűzéseinek jó részét. Az új, szuverenitás szempontjából érzékeny feladatok – mint a kül- és biztonságpolitika, vagy a bel- és igazságügyi együttműködés – végrehajtása csak kormányközi alapokon képzelhető el.Emellett, a nemzetek feletti intézmények egyre nagyobb mértékben vesztik el legitimitásukat köszönhetően annak, hogy meszsze vannak az állampolgároktól és bizony sokszor igen rosszul menedzselik őket. Az állampolgárok – nem csak Nagy-Britanniában – fokozatosan vesztik el hitüket ezekben az intézményekben és félnek azok növekvő hatalmától. Az Európai Tanácsnak ezzel szemben – köszönhetően annak a ténynek, hogy tagjait közvetlenül választják a nemzeti választásokon – van legitimitása. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy a „demokratikus deficit” leküzdésének legjobb módja az Európai Tanács hatalmának megerősítése, biztosan őrültnek nézték volna. Ma azonban Tony Blair ilyen irányú felvetését több európai fővárosban is támogatják.Igaz, hogy az euró bevezetésével és az Európai Központi Bank létrehozásával létrejött egy erős nemzetek feletti intézményrendszer, de valószínűleg ez volt az utolsó ilyen jellegű egyensúly-eltolódás a föderalizmus előnyére. Ma már a súlypontok a nemzeti kormányok oldalán vannak. Az „európai szuperállam” álma távolabbinak tűnik, mint valaha. De az euroidealisták és euroszkeptikusok furcsa szövetsége továbbra is szeret eltekinteni ettől a ténytől.A szerző a londoni Center for European Reform igazgatója, írását a Magyar Nemzet Európa mellékletének küldte el, a szöveget fordította:Grúber Károly