Korok – istenek

Mielőtt áttekintenénk a germán, skandináv és kelta hiedelemvilágot, vegyünk szemügyre néhány alapfogalmat, amelyek a mítoszok világának jobb megismeréséhez segíthetnek bennünket.Egyes hagyományokban valamennyi hónap meghatározott mitológiai tartalommal bír. Széleskörűen elterjedt felfogás szerint a hónapok számát, egymásutánját, a közöttük és a bennük lévő határokat a Hold határozza meg. A rómaiak és a görögök éppen a holdhónapot tették meg időszámításuk alapjául. Egy-egy hónap kezdetét annak a napnak az estéje jelentette, amikor felkelt az újhold. Ezt a napot az attikai kalendáriumban Apollónak szentelték, de magával a hónappal is összekapcsolódtak szertartások és vallási ünnepek.Még szorosabb szálak fűzik a mitológiához a római kalendárium hónapjait, amelyek az istenekről kapták nevüket, és az ő sajátos jellemvonásaik hordozói. Romulusról úgy tudják, hogy tíz hónapra osztotta fel az évet: március (Mars), április (Aphrodité), május (Maia, Mercurius anyja), június (Iuno); a továbbiak sorszámuk szerint kapták nevüket: quintilis (ötödik hónap, később Julius Ceasar után júliusnak nevezték), sextilis (hatodik hónap, amelyet később Octavianus Augustus császár tiszteletére augusztusnak neveztek el), september (hetedik), october (nyolcadik), november (kilencedik), december (tizedik). A hagyomány szerint Numa Pompilius további két hónapot vezetett be: a januárt (Janus) és a februárt (februalia: nagy engesztelő áldozat az év végén). Az év kezdetének meghatározása egy pap feladata volt, aki a capitoliumi dombon álló kultikus épületből figyelte az újholdat, s beköszöntét ünnepélyesen jelentette be a népnek. A calare (kikiált) szóból eredeztethető a calendae és a kalendárium.A görög mitológiában egy istenség és egy halandó ember fia vagy leszármazottja a hős. A hérosz rendszerint óriási erővel és emberfeletti képességekkel rendelkezik, de halandó, mert a halhatatlanság az istenek privilégiuma. Ebből fakad az ellentét a halandó lény korlátozott lehetőségei és a hős ama törekvése között, hogy megszerezze magának a halhatatlanságot. Dionüszoszt, a szőlőtermesztés, bor, mámor és termékenység istenét az istenek közötti hősként képzelték el. Athénban ünnepi összejöveteleket tartottak Dionüszosz tiszteletére, akinek kísérői kecskepatás szatírok voltak. A tragodia – szó szerint kecskeének – szertartásaiból fejlődött ki az ógörög tragédia.Az íj a szerelem isteneinek eszköze. A görög Erósz, az indiai Káma nyilával lövi meg áldozatát, s ezzel szerelmi vágyat ébreszt benne. A görög Apolló, az indiai Indra gyógyító istenek, akik nyilukkal gyógyítják a betegségeket. A középkori Európában a járványok idején elkészítették Szent Sebestyén nyilát.Csodálatos lényekről szólnak az ikermítoszok. Sokszor a fivérek egyike jó és hasznos, a másik rossz és haszontalan dolgokkal áll kapcsolatban. A külön nemű ikrek vérfertőző házasságra is léphetnek számos ősi kultúrában, mint az egyiptomiban Ízisz és Ozirisz. Sok nép visszataszítónak tartotta az ikreket, szüleiket pedig ijesztőnek és veszedelmesnek. Több afrikai kultúrában szokás volt az ikrek szüleinek a törzs többi tagjától való elkülönítése. De az ikreket és anyjukat olyan lényeknek is tekintették, akik valamely természetfeletti erővel érintkeztek.Az írás feltalálása, ismerete és használata korokon át papi kasztok kiváltsága volt. Az egyiptomi hit szerint az írás istentől való: Ré mondotta, és Thot feljegyezte. Isteni eredetűnek vallja az írást az iszlám is: Allah találta ki a betűket, s tanította meg rájuk Ádámot. Írott szent szöveg a Tóra is: „Isten maga készítette a táblákat, az írás Isten írása volt, bele volt vésve a táblákba” – olvasható a Bibliában. A Teremtés könyve említi, hogy a világ számokból és betűkből áll. Eszerint az ábécé betűinek sorra vétele bizonyos értelemben azt jelenti, hogy bejárjuk a világmindenséget a kezdetektől végig, vagyis az aleftól a tauig (az alfától az ómegáig).Az írások mint a kulturális hagyomány alapjai különleges megbecsülésnek örvendtek, néha szentként tisztelték őket. A Biblia vagy a Korán mellett Cirill és Metód műve is ilyennek tekinthető.