Püspökkenyerem

Mondhatnám, szeretek főzni, csak nem szenvedélyesen. Szenvedélyes főző az, aki mindig a legjobbat akarja, és hogy a műve megvalósuljon, semmiféle fáradságot nem sajnál. Én azt szeretem, ha főzés közben beszélgethetek valakivel, vagy valaki beszél hozzám. Ezt a rádiónak bizonyos műsorai is pótolják, de nem mindegy, melyik. Háttérzene, háttérszöveg nem kell, valami más.Fejembe vettem valamiért, hogy püspökkenyeret csinálok. Talán, mert valaki megkínált, finom volt, és azt mondta, ennél nincs egyszerűbb dolog. Mint a piskóta, meg egy kis dió, gyümölcs, mogyoró, csokoládé. Nagyszerű, gondoltam, a piskótát még anyámtól tanultam, tízéves alig múltam, azóta is csinálom, a többit meg, ami kell, beleszórjuk.Természetesen minden szakácskönyv másképp írta le a receptjét. A süteményes könyvé például nem is hasonlított a piskótáéhoz, egy másik meg nem átallotta azt ajánlani, hogy a gyümölcsdarabkákat forgassuk meg lisztben, mielőtt beletesszük a tésztába. A sütésről az összes könyv igen nagyvonalúan tájékoztatott, süssük lassan – mihez képest? –, ennél csak az jobb, amikor azt írják, hogy süssük 270 Celsius-fokon. Ha a kezemet tartom bele a húsz évvel ezelőtt készült gáztűzhelybe, akkor sem tudom megmondani, hány fok van benne, persze eszembe sincs beletenni.Kifogok rajtatok (a szerzőkön), gondoltam, és elővettem Bornemiszsza Anna szakácskönyvét 1680-ból. Süteményt nemigen találtam benne, zsoltárral kezdődik és ajánlással – amúgy az 1600-as évek elején megjelent Rumpolt-féle Kochbuch magyarra átültetett változata.Amikor olvasni kezdtem, első gondolatom az volt, ha ezt egy állatvédő meglátná! Ne többet, csak a madárételekről szóló fejezetet. Sasból tizenkétféle ételt készít, a struccból, túzokból, hattyúból annyifélét, mint a borjúból. A vadludat megint tizenkétféle módon készíti el, de ez még hagyján, a megsütött, megfőzött aprómadarak száma és fajtája szinte felsorolhatatlan. Vannak főtt fürjek, sült gerlicék, rigók mártásban, szajkók, pacsirták („fonnyaszd meg a pacsirtát”), seregélyek, fülemülék, varjúk, kakukkok, ökörszemek. A halak bezzeg nem fájnak nekünk, éhes embereknek talán, mert nem tudnak énekelni? „A tyúkfik” sem, a kappanok sem, a csigák sem, a békák sem.Abba is hagyom az ételreceptek olvasását, vidámabb részeket nézegetek inkább – ha már püspökkenyeret úgy sem találok. Több fejezet („caput”) szól arról, milyenek legyenek a lakomán a felszolgálók, vagyis az étekfogók, a pohárnokok és innyaadók. A szakács jókedvű legyen, de ne annyira, hogy disznó módon lerészegedjék! Az étekfogók, pohárnokok mindig úgy viselkedjenek, hogy uruk dicséretére váljon. Nyájasak legyenek, szófogadók, vígak, ruhájuk ne foltos, lompos, hanem tiszta, kezük, ujjaik fehér és ne fekete, főleg ne rühes, mocskos. Még a vendégszolgáké sem!Ennyi előtanulmány után hozzákezdek a püspökkenyeremhez. Pofonegyszerű. Tojássárgája, cukor, tojáshab, liszt, sütőpor és a finomságok. Van dió, mogyorót is találok, mazsolát is, gyümölcs helyett pedig az ajándékba kapott kitűnő birsalmasajtból darabolok fel bőséggel, és már benn is van a sütőben.Legalább fél óra, amíg megsül. Ha addig beszélgetne velem valaki! De egyedül vagyok itthon, a hosszú függőfolyosón pedig – szardíniásdoboz formájú házunk függőfolyosóján – senki. Akkor jöjjön a mai újság, természetesen a Magyar Nemzet.A csodálatos Sinkovits! Macbeth, Lőrinc barát, Zugoly, Oresztész és Tiborc, Mózes, Géza fejedelem, Czillei, Teleki... Ritka ajándék számomra, élete legutolsó előadásán láttam a Csongor és Tündében. A Tudós volt. Hosszú köpenyben, négyszögletű kalapban. Első monológja erőteljesebb, a második fáradtabb. Az emberről beszélt, az életről, a halálról. „S én nem kívántam, hogy legyek, s vagyok! Majd nem kívánnék halni, s meghalok!”Lapunk Tollhegy rovatában kollégám azt írja Sinkovits Imréről: „... magyar volt a hangja, magyar az orgánuma. Meg ő maga is az volt.”Váratlanul eszembe jut: Sinkovitsot Szentkuthy Miklós tanította magyarra az Árpád Gimnáziumban. Lehet, osztályfőnöke is volt. Ezt onnét tudom, hogy amikor német- (vagy francia-? vagy magyar-?) órákra jártam Szentkuthyékhoz – felesége, Dollyka tanított –, mindig nagy eseménynek, örömnek számított, ha december 6-án Sinkovits Imre és osztálytársai eljöttek, megköszöntötték „Miklóskát”. Óriási nevetések, viccelődések a tanár úrról, az órákról és persze róluk.Ha most Szentkuthy, a tanár, az író, a műfordító elolvasná kollégám jegyzetét Sinkovits Imre színészről, ilyesfélét mondana neki: nem rossz írás. Csak azt mondd meg, fiam, egy mondatban miért mondod háromszor, hogy magyar? Elég egyszer is. És a hang meg az orgánum – ha szerénységem elég garancia számodra –, nem két dolog. Ugyanaz.Lehet, tanár és tanítvány azóta sok minden mást megbeszélt már. Sinkovits Imre talán előadott a Rómeó és Júliából, Szentkuthy pedig Joyce Ulysseséről mesélt. Nem a fordítás nehézségeiről, inkább arról, hogy Bartos Tibor szerkesztő-lektorral a napi penzum elvégzése után milyen kellemes órákat töltöttek el a Budagyöngye-piac borkiméréseiben.És a püspökkenyér. Harminc vagy negyven perc után kivettem, jó sültnek látszott. Nehezen jött ki a formából, egy kicsit el is tört. Mit látok? Belül nyers! Éktelen dühös lettem – miért nem írják meg, meddig süssem? –, gyorsan vissza, s biztos, ami biztos, a kikapcsolás után is a sütőben hagytam. Reggelig. Olyan kőzetszerű lett, átment a homokkő és a mészkő között. Belecsavartam egy szalvétába, és eldugtam. Mindennap megnézem, puhul-e már? Egy kicsit eszem is belőle, de megmutatni senkinek se merem.Majd még egyszer azért nekilátok, elkezdem elölről. Mert a püspökkenyérnek az a jó tulajdonsága, hogy egészen elrontani sosem lehet. Ami benne van – egyenként –, az mind-mind finom.