Bubik István a színészetről és az emberi méltóságról

Bubik István Jászai-díjas, érdemes színművész a Nemzeti Színház, a Művész Színház, a Thália Színház és a Thália Társaság után jelenleg a Kelemen László Színkör és az Új Színház tagja.– Hogy lehetséges, hogy két színházi társulatnak is tagja? – kezdjük a beszélgetést.– A Kelemen László Színkört hét színészkollégámmal együtt alapítottuk, miután kiváltunk a Thália Társaságból. Tagjai: Bánsági Ildikó, Ráckevei Anna, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Gáspár Sándor, Eperjes Károly, Hirtling István és én. Célunk elsősorban szakmai érdekszövetség létrehozása volt az igazgatók önkénye és a státusszínész kiszolgáltatottsága ellen, vagyis bele óhajtunk szólni a rendezők kiválasztásába és az anyagi feltételekbe. Először Schwajda György meghívását fogadtuk el Szolnokon, majd egy év után Mártha Istvánhoz szerződtünk az Új Színházba. Ezeken kívül mindegyikünk játszik más előadásokban házon belül és kívül. Én például vendégeskedem a Pécsi Nemzeti Színházban, a Játékszínben és az Evangélium Színházban.– Miért van szükség arra, hogy a színészek érdekvédelmi szervezetet hozzanak létre?– A színészet méltósága és megbecsülése érdekében. Védekeznünk kell az akarnok, öncélú, halandzsázó rendezők ellen, akik a színészeket saját zagyva elképzeléseik megvalósítására használják fel, valamint a sokszor megalázó anyagi juttatások ellen. Gyakran használják ki a színészek játékszeretetét, és a pénzügyekben való járatlanságukat. Tisztába kell jönnünk jogainkkal, mert kötelességeinket kiválóan ismerik „mindenható” munkaadóink, akik azonban gyakran elfeledkeznek arról, hogy a színészet nem kereskedelmi árucikk. Érthetetlen számomra az is, hogy a Nemzetközi Színész Charta, amely magába foglalja a színészek jogait és kötelességeit, és egyértelműen kimondja, hogy a színészet alkotóművészet, miért ismeretlen számos kolléga előtt. A színészkamara dolga lenne, hogy méltó feltételeket teremtsen a magyar színjátszásnak, ám megfelelő jogosítvány híján és a színészek személyes érdekkülönbségei miatt eddig még nemigen sikerült rendet teremtenie.– E hiányosságok ellenére is népszerű a színész, ha sokat szerepel a televízióban.– A népszerűség mindenképpen a színészet velejárója, de az öncélú magamutogatást – történjen az a szegényes színházi fizetés kiegészítése, vagy más cél érdekében – kerülnünk kell, mert akaratlanul is lejáratjuk vele a meterségünket. Persze előfordulhat, hogy nem tudjuk előre, mi sül ki egy szereplésből, de sorozatosan részt venni bugyuta televízós műsorokban olyan bűn, amit egy markáns színészkamarának büntetni kellene. Jómagam is belekeveredtem már olyan produkciókba, amelyekben semmiképpen nem vállaltam volna szerepet, ha előre ismerem a végeredményt, ezért most már hatszor átgondolom, milyen felkérésre mondok igent. A televízió nyújtotta népszerűséget pedig nem szabad túlértékelni, mert mindenkiből lehet országos „sztár”, akit elsősorban a haszonhajhászó kereskedelmi csatornák anyagi érdekből mutogatnak. Ilyen volt például Magda Marinko és a whiskys rabló, ilyenek a borzasztó sorozatok hősei, a mellébeszélő politikusok és üzletemberek, nem beszélve az öntömjénező bemondókról és műsorvezetőktől. Kár, hogy a színészek egy része is az olcsó népszerűséget keresve áruba bocsátja magát.– Híres arról, hogy fontosnak tartja azokat az értékeket, amelyek a mai világban másodrangúak lettek: Isten és a haza.– Nem tudom, miről vagyok híres, egyeseknek biztos arról, hogy berúgtam az Illés-koncerten, vagy hogy doboltam az öttusa-világbajnokságon, netán arról, hogy jól eljátszottam egy-két szerepet a színházban vagy filmen, de annyi biztos, hogy hazaszeretetem megingathatatlan. Ha Magyarország esetleg honvédő háborúba keveredne, elsőként vonulnék be katonának. Nem azért, hogy öljek, hanem mert kötelességemnek érzem.– Kezdő színészként játszhatta el Ádámot Az ember tragédiájából, Vörösmarty Csongorját és a Bánk bánt. Véletlen volt-e, hogy a drámai hős szerepeket Bubik Istvánra osztották?– Szerencsém volt, hogy főiskolás tanáraim: Kazimir Károly, Iglódi István fantáziát láttak bennem és nagyszerű feladatokkal halmoztak el. Hogy megérdemeltem-e, nem tudom, annyi azonban biztos, hogy felkerültem a futószalagra, ahonnan tíz év Nemzeti Színház-beli tagság után ugrottam le, kissé „kipukkanva” és kétségekkel telve. S bár lélekben ma is a Nemzeti tagjának érzem magam, mégis mennem kellett, hogy új helyzetekben is kipróbálhassam magamat.– A színészcharta szerint a színész kötelessége a magyar nyelv szépsége felett őrködni. Ezek szerint azáltal, hogy valaki színész lesz, hazafias tevékenységet folytat. Mit gondol, a színjátszás is lehet hazafias? Vagy: liberális?– Ha Széchenyi a legnagyobb magyar lehetett, akkor miért ne? A színháznak kötelessége szabadon gondolkodnia és az embert a legszélsőségesebb szituációkban is megmutatnia. Ugyanakkor elfogultnak kell lennie, és tisztában nemzeti sajátosságainkkal, hiszen a saját vérünkhöz van a legtöbb közünk. Szerintem először magyar hősöket kellene tudnunk felmutatni hitelesen, példaként állítva az ifjúságnak, és csak utána hozzányúlni a külföldi szerzők nagyszerű, de tőlünk mégis idegen figuráihoz. Előbb a saját történelmünket, irodalmunkat kellene megismernünk, és csak utána másokét. Színházvezetőink – akik a színészek munkaadói és nevelői is egyben – elsősorban az általános emberi tulajdonságok felmutatására törekszenek, és mellőzik a nemes, magyar virtus megjelenítését. Éppen ezért a színészek közül is csak kevesen tudnak tipikus magyar parasztot, grófot... megjeleníteni. Az ehhez kellő egészséges nemzeti önérzet, önbecsülés mostanában „hiánycikk” Magyarországon.– A népszerű és sokat foglalkoztatott színészek közé tartozik. Jago az Új Színházban, Eddie Carbone a Pécsi Nemzeti Színházban, Széchenyi az Evangélium Színházban. Elégedett?– Elégedett semmiképpen nem lehetek. Bár sok-sok öröm ér a magánéletemben éppúgy, mint a színpadon, de sok még a tennivalóm. Igaz, csodás feleségem van – akivel most várjuk az első közös gyermekünket –, hangulatos házam, aranyos kutyáim, szédületes nőkkel és kollégákkal vagyok körülvéve, a szüleim, hála istennek egészségesek, öcsém életrevaló, sportolhatok, zenélhetek, de elszomorít az a sok szenny, ingerültség, tapintatlanság, amit a mindennapi életben és a közéletben tapasztalok. Herczeg Ferenc A híd című drámájában a fiatal Kossuth azt kérdezi Széchenyitől, hogy csak nem akad fenn a sokat utazgató gróf úr azon, hogy Magyarországon a vonaton az emberek hangosan beszélnek, pipáznak, köpködnek és állandóan nagyokat mondanak, hiszen ezek potomságok. Erre Széchenyi azt válaszolja: „Nem potomságok, hanem bizonyítékai a keserves igazságnak, hogy nálunk az emberek nem tisztelik sem önmagukat, sem embertársaikat. Pedig az emberi méltóság megbecsülése a szilárd part, amelyen kikapaszkodik a nép a barbárság fertőjéből.”