Az európai jobbközép politika újabb nagy sikere

Európa egyik meghatározó országában a jobbközép erők fölényes választási győzelmet arattak, ellenzékbe szorítva a kommunistákat is magába foglaló baloldalt és marginalizálva a szélsőjobboldalt. Ennek következtében – sokak örömére, mások bánatára – Olaszországban ismét a Forza Itália mozgalom létrehozója és vezetője alakít hamarosan kormányt. (Berlusconi 1994-ben hét hónapon keresztül volt már Olaszország miniszterelnöke. Akkor a szélsőjobboldali Bossi buktatta meg kormányát.)Amikor a történteket elemezzük, nem árt tudatosítani, hogy Olaszország súlya Európában sok szempontból csak Németországéhoz hasonlítható. Olaszországban a gazdaság már jó ideje zavartalan növekedést produkál, így aztán a választási kampányban is előtérbe kerülhettek olyan kérdések, melyek megoldása nem pusztán pénz kérdése. Figyelemre méltó, hogy a két legjelentősebb politikai erő, a kommunista gyökerű baloldal és a Berlusconi vezette jobbközép erők programja a leglényegesebb kérdésekben alig tért el egymástól.Mindez persze nem zavarta a „mértéktartó” Magyar Hírlapot, mely a következőképpen kommentálta a választás nekik nem tetsző végeredményét: „Silvio Berlusconi azonban kétes hírű alak. Vagyonának eredete homályba vész, ellene tíz büntetőeljárást indítottak, szélsőjobboldaliakkal szövetkezett a hatalomért. Mindez megkérdőjelezi demokratikus elkötelezettségét és törvénytiszteletét.” Az MH szerint Berlusconi nem alkalmas, nem való európai kormányzásra: „a demokratikus európai közvéleménynek el kell utasítania a Berlusconi-jelenséget”. Ez tehát a hivatalos MH-álláspont. Egy súlytalan, alig pár ezres példányszámú lap lényegében bűnözőnek igyekszik beállítani a leendő olasz miniszterelnököt. Ismét találkozhatunk az MH jóvoltából a jól ismert forgatókönyvvel: politikai elemzés helyett megteszi a gyors stigmatizálás is. És lehetőleg azonnal le kell szögezni az egyedül üdvözítő álláspontot. Nem kell megvárni, míg az olvasó elgondolkodik azon, vajon miért győznek egyre-másra a jobbközép erők az Egyesült Államokban éppúgy, mint Európában? Nem jó, ha az emberek a saját fejükkel gondolkodnak és döntenek, ez Olaszországban éppoly káros, mint idehaza.Egy biztos: ha jobboldaliak győznek, akkor azonnal el kell ítélni őket. Nem érdekes a kormányprogram, a perspektíva, a gazdaság. Csak egy a fontos a liberálisok számára: hogy az általuk megszabott sávban gondolkodjanak a választók. Azon belül akár szabadon. Természetesen az sem lényeges, hogy egy jobbközép kormány, ha Európa múltjára tekintünk, mindig is távolabb volt a szélsőjobbtól, mint mondjuk a kommunisták a balliberálisoktól. Népek és országok sorsa dőlt el ezen, de apróságokra minek figyelni?Ennyit a liberalizmus szabadságelvéről.Fel sem merült bennük, hogy talán maguk az olaszok sokkal többet tudnak ezekről a kérdésekről? Hogy valószínűleg meggondolták, és oka van annak, hogy ilyen nagy számban szavaztak Berlusconira? Arról az alapkérdésről nem is beszélve, hogy milyen jogon, milyen erkölcsi alapról próbálják felülbírálni egy demokratikus választás végeredményét? Tényleg azt hiszik, hogy a média mindenható? Elfelejtették, hogy ezt az embert mint miniszterelnököt korábban már minden számottevő politikus partnerének tekintette? Az MH álláspontja aligha tekinthető érzelem- és előítélet-mentes megnyilatkozásnak, hogy az ország gazdasági és külpolitikai érdekeiről, valamint diplomáciai megítéléséről most ne is beszéljünk. Nem tudhatjuk, hogy az új tulajdonos – Ringier úr – vajon hogyan vélekedik egyetlen politikai napilapjának stílusáról. Mindenesetre valószínűleg sokan vagyunk, akik szívesen olvasnánk tényfeltáró anyagokat az MH egy korábbi tulajdonosáról, a szerkesztőség által igen tisztelt néhai Robert Maxwellről, aki valószínűleg a múlt század egyik legnagyobb szélhámosa volt, és akit Izraelben katonai díszpompával temettek el, miközben rejtélyes halálát a KGB is nagy veszteségként könyvelte el...A Magyar Hírlapnál árnyaltabban fogalmazott Konrád György egy bécsi hetilapban, a Profilban. Ő Berlusconit átmeneti jelenségnek mínősítette, és annak veszélyéről beszélt, hogy nem szerencsés az, ha a politikai hatalmat ugyanaz gyakorolja, aki a média fölötti ellenőrzés birtokosa. Konrád szavainak hitelét nagyban erősítette volna, ha ’94 és ’98 között, az MSZP–SZDSZ-koalíciós kormányzás idején is nyilvánosan aggódott volna. Oka éppenséggel lett volna rá...De vajon miért irritálja ennyire a politikai baloldalt általában Berlusconi visszatérése? Ennek legvalószínűbb oka az attól való félelem, hogy amennyiben a jobboldali Berlusconi sikeres lesz, az a többi országban is fokozza a váltás utáni vágyat, ami a hatalmon lévő baloldali pártok bukásához vezethet. Úgy tűnik ugyanis, hogy Berlusconi pontosan tudja, mit akar, és az elszánás is megvan benne tervei valóra váltásához. Az olasz rendszert elavultnak és korruptnak tartja, ezért alapvető reformokat tervez az államigazgatás és az igazságszolgáltatás terén. Csökkenteni kívánja a bürokráciát és az adókat, vissza kívánja szorítani a harmadik világból érkező bevándorlási hullámot. Szerinte az olasz bíróságokat még a hidegháború idején behálózta az akkori kommunista párt és annak utódszervezetei, mutációi. Ebben valószínűleg a kereszténydemokraták is jeleskedtek. Közigazgatásilag a svájci kantonális rendszert tekinti mintának, és elhibázottnak tartja Schröder német kancellárnak egy európai kormányra vonatkozó javaslatát. Berlusconi szerint Európa értéke és ereje sokféleségében és nem egyszínűségében rejlik. Mint a jobboldali politikusok legtöbbje, Berlusconi sem híve a nemzetállamok gyors gyengítésének. Az amerikai Republikánus Párt és az ifjabb Bush sikere után az olasz jobboldal győzelmével alaposan átrendeződött a politikai erőtér, hiszen az EU-n belül Spanyolország és Ausztria után immár Olaszországot is jobbközép erők vezetik. Már csak ezért sem helytálló az a vélemény, mely szerint „Orbán Viktor szembeúszik az európai árral”. Aligha véletlen, hogy Bush elnök és a leendő olasz miniszterelnök szívélyesen üdvözölték egymást. Az őt ért támadásokat baloldali bírók, újságírók és politikusok félelmeire vezeti vissza. A Róma-ellenes esetleges szankciókra utalva Berlusconi kijelentette: nincs erkölcsi alapjuk azoknak ítélkezni, akik gyilkosokkal paroláznak...Berlusconi mellett szól, hogy Itáliában nagyon erős a változás iránti vágy. A Forza Itália mozgalom vezetője mögött egy új generáció, egy másik elit jelent meg, amelyik helyet és lehetőséget kér magának. Ezek elsősorban a versenyképes kis- és középvállalkozók, akik kiszorultak a kereszténydemokraták, a szocialisták és a kommunisták által az állammal megkötött, igen jól jövedelmező nagy alkukból. Az olaszok legtöbbjének elege van a kleptokrácia uralmából: ezért hitték el Berlusconinak, hogy ő a régi rendszer üldözöttje, a törvénysértő, korrupt állam áldozata. Hiába próbálták a legkülönfélébb vádakkal befeketíteni a Cavaliere-nek (Lovag) becézett Berlusconit, az álla-mi intézményekkel szembeni ellenszenv már olyan nagy (volt), hogy a legtöbb olasz nem hitt a vádaskodóknak. Úgy tűnik, az olasz pártpolitikai szerkezet is kétpólusúvá vált: a baloldali Olajfa koalícióval szemben áll a jobboldali Szabadságok Háza. Berlusconi választási sikerében valószínűleg komoly szerepet játszott a baloldal rendkívüli agresszivitása is: saját jelöltjüket, Francesco Rutellit, a volt római polgármestert valóságos angyallá stilizálták, míg ellenfelének az ördög szerepe jutott. Nem meglepő, mindössze érdekes, hogy a balközép Olajfa koalícióval kapcsolatban nem emlegették, hogy az egykori Olasz Kommunista Párt szinte fennállásáig támogatta a népirtó kommunista rezsimeket. A választások előtti időszakban a külföldről jövő támadások legtöbbje egyébként nem Berlusconi és a Forza Itália, hanem a két szövetséges, az Északi Liga és a Nemzeti Szövetség ellen irányultak. Berlusconinak nyilván jól jött, hogy közvetlenül a választások előtt a volt brit miniszterelnök, Thatcher asszony, és a jobbközép spanyol miniszterelnök, José Maria Aznar nyilatkozatot adott ki, amelyben a jobbközép koalíció támogatására hívták fel az olaszokat.Bár ideológiailag látszólag távol állnak egymástól, érdekes, hogy korábban a baloldali Tony Blair Angliában és most a jobboldali Berlusconi Olaszországban mennyire hasonló programmal és módszerrel nyert. Mindketten a(z új) középosztályra támaszkodtak, és mindketten saját karrierjüket állították példaképül a választók elé. Egy új elit nevében mindketten egy új stílust jelenítettek meg. Saját politikai térfelüket alaposan átszabták: mindketten erős, meghatározó egyéniségnek számítottak és számítanak ma is. Mindketten pragmatisták és kitűnő kommunikátorok, egyben felkészült, profi PR-szakemberek is.Tony Blair már korábban célba ért. Ezekben a napokban ő már az újraválasztásáért kampányol. Berlusconi most jutott történelmi lehetőséghez.