Az ötkarikás zászló felvonása

Miután Orbán Viktor miniszterelnök Lausanne-ban Juan-Antonio Samaranchnak bejelentette, hogy Magyarország megpályázza a 2012-es olimpia rendezési jogát, itthon azonnal ellentmondásos vélemények láttak napvilágot. Pedig a miniszterelnök bejelentését nem lehet példátlannak nevezni, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) megalakulása óta többször felmerült egy budapesti olimpia megrendezésének gondolata, sőt az 1914-es párizsi közgyűlésen résztvevők Antwerpennel szemben éppen a magyar fővárost választották az 1920-as játékok színhelyéül. Az első világháború azonban közbeszólt, s a szép szavakkal ellentétben a politikát a sporttól elválasztani képtelen NOB-vezetők végül 1919-ben a lausanne-i NOB-ülésen a belga városra ruházták át a rendezési jogot, sőt Magyarországot mint vesztes államot nem hívták meg a ’20-as játékokra.Budapest – mint lehetséges házigazdája egy nyári olimpiának – a játékok újkori történelme során korábban hét alkalommal került szóba. Rögtön az első olimpia kapcsán felmerült ez a gondolat. Az 1894-ben megalakult NOB értelemszerűen az első modern kori olimpia helyszínéül Athént jelölte meg, ezzel is jelezve, hogy a gyökerek az ókori hellén kultúrához nyúlnak vissza. Csakhogy Görögországban jelentős problémák adódtak az előkészítéssel, mert a balkáni ország gazdasági válsággal küzdött, ráadásul a kormánypárt sem támogatta az ügyet. Ekkor, 1894 októberében a korábbi kultuszminiszter, Csáky Albin érdeklődött Kemény Ferencnél, a NOB egyik alapító tagjánál, hogy nem volna-e lehetséges az olimpiát Budapesten, a millenniumi ünnepségek keretében megrendezni. Néhány nappal később pedig Pierre de Coubertin fordult Keményhez, hogy végleges görög lemondás esetén Budapest vállalná-e a rendezést, sőt nem sokkal később, a tapogatódzást nyomatékosítandó, levelet küldött Keménynek, amelyben arról érdeklődött, Csáky elvállalná-e a NOB-elnöki tisztséget. Kemény Eötvös Loránd kultuszminisztert kereste meg, ám levelére tőle választ nem kapott, csak 1895 áprilisában vetette el a kormány az elképzelést, amikor az Eötvöst a bársonyszékben váltó Wlassics Gyula ekképpen határolódott el a gondolattól: „A Miniszter Úr Ő Főméltósága (…) nem látja az időt elérkezettnek, hogy a nemzetközi bajnokversenyben a kezdőlépést Magyarország tegye meg.”Keményt azonban nem rendítette meg a válasz, ugyanis időközben Coubertin jelezte: tárgytalan a rendezési elképzelés, Görögország mégis vállalja a feladatot, mert a kormányváltás után hatalomra kerülő ellenzéki párt ebben támogatta Athént.A budapesti olimpia gondolata azonban csupán átmenetileg került le a napirendről, annál is inkább, mert akkoriban Magyarország és Kemény meghatározó szerepet játszott az ötkarikás játékok irányító szervezetében. Már az 1911-es budapesti NOB-kongreszszuson megkezdődött a korteskedés ennek érdekében. Andrássy Géza és Muzsa Gyula a nemzetközi sportszervezetben Keményt váltó sportvezető Ferenc Józsefnél járt kihallgatáson, és az olimpia megrendezésének helyszínéül kiszemelt Vérmezőt kérte a királytól erre a célra. Ferenc József támogatást ígért, de a Vérmezőt, ami katonai terület volt, nem kívánta átadni.Az 1914-es párizsi kongresszusra azonban teljesen elfogadottá vált a budapesti olimpia gondolata, amely azért sem volt kis tett Keménytől és Muzsától, mert a késve ébredő Ausztria Magyarország önálló szereplését az 1912-es stockholmi játékokon megpróbálta hátráltatni. A párizsi kongresszuson a küldötteknek Antwerpen és Budapest között kellett választani, és a szavazás a magyar városnak kedvezett. Ekkor fogadták el az olimpiai zászlót; az öt különböző színű, egymásba fonódó karikát mint az öt kontinens egységét szimbolizáló jelképet.Mint tudjuk, a budapesti olimpia az első világháború miatt nem valósult meg, ám arról sem szabad megfeledkezni, hogy a magyar főváros az egyetlen olyan kijelölt helyszín, amely utólag sem kapott lehetőséget. 1916-ban Berlinben tartották volna a játékokat, és ezért ’36-ban a német főváros kárpótlást kapott. Az 1940-re kijelölt Tokió ’64-ben bizonyíthatott, a Tokió kizárása után ’40-re kiszemelt Helsinki ’52-ben rendezhetett olimpiát, míg a ’44-es házigazda, London ’48-ban látta vendégül a világot.A magyar versenyzőket ugyan Antwerpenbe meg sem hívták, ám a kiközösítés nem tartott sokáig, olyannyira nem, hogy ’21-ben a párizsi NOB-közgyűlésen Muzsa Gyula már a ’32-es játékok rendezését kérte Magyarországnak. Aztán ’36-ra, ’40-re és ’44-re is jelentkezett a magyar főváros, de a szavazásoknál komolyan már nem vették figyelembe. Helsinkiben az 1952-es nyári játékokon azonban a várakozásokat felülmúlóan 16 aranyérmet nyertek a magyar sportolók, és a pártvezetők a sikereken felbuzdulva egy új pályázatra szánták rá magukat, célul tűzve az 1960-as rendezést. A tervek el is készültek: Békásmegyeren lett volna az olimpiai falu, az 1953-ban átadott Népstadion mellett egy impozáns stadion épült volna a Békásmegyer melletti hegyoldalba, s a környékre több sportcsarnokot terveztek. A szentendrei út korszerűsítésére is születtek elképzelések, míg a szurkolók szállítását a többpályásra tervezett HÉV-vonalon kívánták biztosítani.A magyar főváros legnagyobb ellenfele Róma volt, amely azonban semmivel sem tűnt esélyesebbnek az 1955-ös párizsi szavazás előtt Budapestnél. Hogy pontosan mi történt Franciaországban, arra mindmáig nem derült egyértelműen fény, de az előkészületekben részt vevők közül többen állítják, a „Nagy Testvér” torpedózta meg az elképzeléseket. A szovjet politikusok ugyanis 1952-ben rádöbbentek, mekkora propagandaereje van az olimpiának, és ’64-re szerettek volna pályázni. Azzal azonban tisztában voltak, hogy két egymást követő versenyt nem kaphatnak meg a szocialista országok, így mérsékelt aktivitásra intették a magyar sportvezetőket, akik Párizsban érthetetlen visszafogottsággal képviselték a rendezés gondolatát, s így a szavazáson Róma fölénybe kerülhetett, sőt végül még a svájci Lausanne is több szavazatot kapott.A magyar főváros ugyan gazdasági megfontolások alapján soha nem vetélkedhetett akár az európai, akár a tengerentúli világvárosokkal, de hogy a sportpolitikában mekkora szerepet játszott, azt láthattuk az 1896-os olimpia kapcsán, vagy éppen az 1920-as játékok megszerzésénél, ahol azóta is példátlan módon egy nem teljesen független állam vezető városát választották a NOB-tagok.Az utóbbi évtizedekben az olimpiák szerepe jelentősen megváltozott, s a pályázók gyakran – miként Barcelona vagy Szöul esetében láthattuk – nem a sportban elért eredményeik alapján érdemelték ki a rendezési jogot. De Szöul és Barcelona esete arra is példa, hogy egy évtized változásait csak nagyon kevesek képesek előre látni. Barcelona 16 évvel az 1992-es nyári játékok megrendezése előtt a Franco-korszak után pihegő, elmaradott európai város volt, miként 1972-ben a katonai diktatúrától szenvedő Dél-Korea álmodozott ilyen lehetőségről, aztán 1988-ban emlékezetesen jó versenyeket rendeztek Szöulban. Márpedig, aki a realitásokkal tisztában van, az tudja, Budapestnek 2016-ban lehet komoly esélye a sikerre, de ehhez már 2012-re pályázni kell.