(dobunk-e pontot)

Én nem tudom, hogy a nemzeti büszkeség, vagy nemzeti szégyen fogalomköre meddig tágítható. Általában, ha az ember mondjuk franciának születik, nem akar angol lenni, az angol sem belga, a belga sem spanyol. A beleszületéssel való elégedettség persze még nem jelent büszkeséget, viszont bármilyen rossz is az adott ország helyzete, vagy aktuális hírneve, általában az egyén szégyent sem érez. Olykor – valamely tömegborzalom hatására – bizonyos önmaguk elkülönülését szívesen hangsúlyozó értelmiségiek (politikusként is) tesznek olyan kijelentéseket, miszerint szégyenlik, hogy x vagy y nemzetiségűnek születtek. Az ilyen szégyen tulajdonképpen kevélység, annak hangsúlyozása, hogy én, mint egyed, különb vagyok annál a közösségnél, amelybe beleszülettem. Holmi internacionalistákkal és kozmopolitákkal meg-megesik, hogy az egész világnál különbnek születtek, s elhatárolódási vágyuknak engedve fel is forgatják a világot. De most nem erről a típusról beszélünk, hanem az átlagos halandóról, aki természetesnek fogadja el, hogy a Földön él, s egy bizonyos nemzet közösségébe tartozik.Tegyük fel a kérdést: ez az ember legyen-e büszke általában, vagy hallgasson azokra a fentebb említett különbekre, akik emberként és állampolgárként is szégyenkezésre intik? Erre a kérdésre nincs válasz, illetve a válasznak nincs alternatívája. Nincs olyan nép, olyan nemzet, olyan ország, amelynek történetében és kultúrájában ne lenne jelen a jó és ne fordulna elő a rossz. Tehát a legszerencsétlenebbnek sincs oka szégyenkezésre, s a „legdicsőbbnek” sem dicsekvésre. Ezzel együtt a mások iránti lekicsinylésnek és gyűlöletnek sincs alapja, sem nemzeti, sem etnikai értelemben. Nehéz önmagunkhoz mérni magunkat, mégis csak nemzeti történetünk lehet az etalon, benne a legszebb és legjobb lehet a példa, amit – ha szabadon dönthetünk sorsunk felett – követnünk kell. Nyugodt szívvel hihetjük, hogy Magyarországot lehet szeretni a kívülállók szemével nézve is.Ha arra gondolunk, hogy a XX. században többször adódott olyan helyzet, amikor számos magyar ember jogos indíttatást érzett elhagyni Magyarországot, a jelenben a legcsekélyebb okunk sincs szégyenkezésre, látván, miszerint most néhányan valamely haszon reményében teszik ugyanazt, vagy politikai érdekből fenyegetőznek vele, netán buzdítanak rá. Itt kell ismételnem: a nemzeti büszkeség alapja és helyes mértéke, annak felismerése és vallása, hogy nincs okunk szégyenkezésre, s a jövőnkre tekintve, van reményünk. Aki ezt nem látja, vagy nem hiszi, az tévképzetben él, s sajnálattal kell rátekintenünk, ha tévképzeteinek a nemzetközi nyilvánosság előtt is hangot ad. A rossz hírt sugalló nem használ senkinek, semmit nem old meg, s sajnos jelenleg nyilvánvalóan önérdekű, amennyiben pártcélokat szolgál, ha szolgál.A hamis jobbító szándék nem egyszer az elsilányulásnak kedvez. Jó példa erre a magyar futball történetének utóbbi harminc esztendeje. A huhogásból, majd az egyre mélyülő kudarcból néhányan meggazdagodtak, mígnem ez a magyarság hírnevét egykor gyarapító játék posvánnyá és nemzeti szégyenné változott. Puskásék neve még ma is jól cseng a nagyvilágban, miként a magyar sport egészében is része a nemzeti öntudatnak. A honi futball színvonala azonban ellentmond „közép-európai éllovas voltunknak”, nincs egyetlen olyan játékosunk, aki nemzetközi hírnévnek örvendene. Ez fájdalmas, mivel mértékünk még mindig az Aranycsapat, s az a kor, amikor nemzeti bajnokságunkban 30-40 világklasszis futballozott. A mai ínség idején sportújságírásunk – mivel ott is labdáról van szó – az NBA egyetlen magyar játékosával, a kosaras Dávid Kornéllal tüntet. Hétről hétre hírt kapunk róla, hogy 1 vagy 4 percet játszott, pontot ugyan nem ért el, de szerzett két lepattanót. Legutóbb az volt a hír, hogy egy pillanatot sem töltött a pályán.Hogy nincsenek-e hazánkfiairól ennél érdekesebb és jobb híreink, én nem tudom.