A brit választás rejtélye

Mint emlékezetes, négy évvel ezelőtt a Munkáspárt – megszerezve a mandátumok 63,54 százalékát – óriási fölénnyel nyerte meg a választásokat. Ennek a precedens nélküli „földcsuszamlásnak” elsősorban az volt az oka, hogy a választópolgárok belefáradtak a 18 éve uralmon lévő konzervatívokba, s bár a prosperitás állandóan nőtt (hála Mrs. Thatcher gazdasági keménykezűségének a nyolcvanas években), a Major-kormány mégis egyre több problémával küzdött. A konzervatív pártot több részre szakították az EU-integrációhoz fűződő különböző álláspontok, és sor került egy pár képviselőt, sőt minisztert is érintő kellemetlen botrányra.Az akkori választási kampányban a munkáspárti ellenzék ezeket természetesen kihasználta. Ezenkívül kampánypropagandájuk elsőrendű célpontjai voltak a következők: a valamikor kiváló állami egészségügyi szolgálat fokozatosan olyan szintre romlott le, hogy a komoly operációkra több mint hat hónapig várakozó betegek száma már elérte a nyolcszázezret, a bűnözés lassú, de állandó növekedése, az állami iskolák gyengülő eredményei, az út- és vasúthálozat, valamint a főváros tömegközlekedésének lassú ellehetetlenülése. A munkáspárti propaganda fő elemeként Tony Blair személyesen ígérte meg a választóknak mindezen problémák megoldását.Mi a helyzet most, négy év elmúltával? A Blair-kormány körüli botrányok nagyságrenddel súlyosabbak, mint azok, amelyek a Major-kormány idején történtek. De amíg a konzervatívok levonták a megfelelő konzekvenciákat, a Blair-kormány megkapta a „teflon” nevet, mivel nem zavartatták magukat a botrányokozó kormánytagok eltávolításával. Bár a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a lakosság több mint 70 százaléka ellenzi a további EU-integrációt és az euró bevezetését, mégis mindenki meg van arról győződve, Blair mindent meg fog próbálni, hogy ezeket keresztül vigye. S ha szükséges, akkor a beígért népszavazást is ennek érdekében fogja majd manipulálni. Ma már több mint egymillió beteg vár operációra. A bűnözési statisztikák erőteljes emelkedést mutatnak. Ebben komoly szerepe van annak, hogy az erősen „politikailag korrekt” kormány két éve, a rasszizmus elleni harc jegyében egy vizsgálóbizottságot hozott létre a rendőrség ilyen szempontú felülvizsgálására, és a bizottság úgy találta, hogy a brit rendőrség intézményesen rasszista. Ez nyilvánvalóan nincs így, és a közönség kellőképpen fel is háborodott, de kevés eredménnyel. Mivel a rendőrség egész egyszerűen nem mer igazoltatni gyanúsan viselkedő, de a kisebbséghez tartozó egyéneket, a bűnözés (és különösen annak erőszakos fajtája) látványosan növekedett.Az állami iskolák eredményei gyengébbek, mint valaha. 370 iskolát nyilvánítottak hivatalosan nem megfelelőnek, és a tanulók hét százaléka hagyja el a 16 éves korig tartó kötelező iskolázást úgy, hogy nincs semmiféle vizsgaeredménye. A közlekedés napról napra rosszabbodik. Annyi vasúti szerencsétlenség történt a múlt évben, hogy hosszú időre részlegesen leállították és lelassították a vasúti forgalmat. Közben a földalatti dolgozói nem béremelésért, hanem az egyre gyengébben működő biztonsági berendezések felújítása ügyében sztrájkolnak. A száj- és körömfájásjárványt a kormány látványosan rosszul kezelte, feleslegesen óriási károkat okozva mind a mezőgazdaságnak, mind az idegenforgalomnak.Az egyetlen dolog, ami jól megy, a gazdaság (hála a thatcheri örökségnek). Ezek után mit mutat a múlt heti választás eredménye? Az egyik párt a mandátumok 62,67, a másik pedig 29,17 százalékát szerezte meg, és a kommentárok megint „földcsuszamlást” emlegetnek. A fenti szomorú eredményekről szóló információk birtokában a logikus megfigyelő joggal vélhetné úgy, hogy most a konzervatívok fognak kormányt alakítani, és a Munkáspárt lesz csúfosan kiebrudalva a hatalomból. De az előbb elmondottak ellenére megint a Munkáspárté a látványos győzelem.Természetesen számos kommentátor próbál erre magyarázatot találni. Az egyik fontos ok valóban az, hogy amikor a négy évvel ezelőtti vereség után a Konzervatív Párt új vezetőt választott, akkor a párt balszárnya felé tendáló unióbarát és tapasztalt volt pénzügyminiszter, Ken Clarke helyett a fiatal, tapasztalatlan, euróellenes Willam Hague-t választották, aki bár a parlamenti vitákban sokszor jobbnak bizonyult mint Blair, mégsem tudta meggyőzően összefogni és győzelemre vezetni a konzer-vatívokat.A másik ok kétségtelenül a kormány zseniális médiamanipulálása volt. Az úgynevezett spin doctorok, azaz a prezentációval megbízott kormányzati sajtószóvivők mindent megtettek ugyanis annak érdekében, hogy a kedvezőtlen egészség-, bűn- vagy oktatásügyi híreket úgy adják elő, hogy ez még a négy évvel ezelőtti konzervatív adminisztráció bűne. Ugyanakkor a valóban jól funkcionáló, még a Thatcher által megalapozott gazdaság eredményeit saját érdemüknek tudták be. Azután – meglehetősen igazságtalanul – rasszizmussal vádolták az illegális bevándorlók hatékonyabb ellenőrzését ígérő konzervatívokat. Emellett gőzerővel folyt az, amit a szarkasztikus médiakommentárok „Tony Blair szentté avatásaként” emlegettek.A brit lapoknak, bár lehet és van is kifejezett pártszimpátiájuk, azért (ellentétben a magyar médiával) mégis elég egyöntetűen támadták ezeket a visszatetsző „olcsó, felszínes, populista, népszerűség-hajhászó, a csúsztatásoktól sem visszariadó taktikákat”, amit most Tony Blairnek és pártjának tulajdonítanak. A legérdekesebb dolog, hogy ennek nemcsak a média, hanem a legtöbb választópolgár is tudatában volt. Ezt a jelenséget úgy tartják számon, mint a „Clinton-szindrómát”. Tony Blair (Clinton nagy barátja) kétségtelenül nem vádolható olyan nagyságrendű dolgokkal, mint Clinton – legfeljebb csak ígéreteinek be nem tartásával és e tény szédületes csúsztatásokkal való kimagyarázásával –, de mindkettőjükre jellemző az olcsó, népszerűség-hajhászó, karizmatikus populizmus.Az, hogy most mindketten nemcsak hogy elfogadottak a nép körében, hanem kifejezetten példaképként jelennek meg, csak azzal magyarázható, hogy az utóbbi években az általános erkölcsi normák annyira lesüllyedtek, hogy a legtöbb ember szívesen azonosítja önmagát ezekkel a példaképekkel – ha másért nem, akkor önigazolás gyanánt. Visszatekintve arra a kilenc választásra, amelynek eddig tanúja lehettem Nagy-Britanniában, úgy vélem, hogy egészen a mostani választásig a polgárok általában méltányosan és ésszerűen döntöttek.Most viszont úgy tűnik, hogy az eddig az ország ügyeit józanul megítélő brit választópolgárok már szemmel láthatólag annyira nem törődnek sem a politikai teljesítőképességgel, sem az erkölcsi normákkal, hogy nemcsak újraválasztották ezt a kormányt (ami még megmagyarázható lenne a komoly alternatíva hiányával), hanem megelégedésük jeléül óriási többséget is biztosítottak számára. Ez nemcsak rejtélyes, hanem a jövőre nézve nagyon ijesztő is egyben.