A könyv

A könyv hetét ünnepelve évről évre elhangzik a kérdés: válságban van-e a magyar irodalom? Aggasztó kimutatások jelzik ugyanis, hogy ijesztően apad az irodalomkedvelők és az olvasók száma. A könyv agóniáját már többször beharangozták, megjövendölve közeli halálát. Mert, úgymond, számítógépes, komputeres világunknak nincs rá szüksége. Minek a könyv, amikor a szobában a televízió?Egyhamar bekövetkezhet az a korszak életünkben, amikor nem adnak ki új könyveket, mert nem lesznek olvasók. Befellegzett tehát az íróknak, lehúzhatják a rolót a kiadók és a könyvkereskedők? Könyvek helyett videokazettákat árulnak majd a körúton, ezeket veszik majd be az emberek, ha irodalomra szomjaznak. Vásárolnak egy-két kazettát, a hónuk alá csapják, és este papucsban végignézik a képernyőn.Mélységesen elszomorodva gondolok arra az időre, amikor véget ér valami, ami talán a legnagyszerűbb dolog volt az emberiség életében: a szépség és a tudás forrása. Nem lesz több könyv, amely Kosztolányi szerint szellemi manna, lelki medicina volt, és „amely a legnagyobb magasságba, a legmesszebb távolságba vitte az előző nemzedékeket...”Akaratlanul is felmerül hát a kérdés: már nincs szüksége az emberiségnek az élet e nagyszerű gyógyszerének a megismerésére és a tudásra? Vagy az efféle híresztelés csak rémálom lehet? A valóságra kell ébreszteni az embereket, hogy tovább reménykedhessenek az élet szépségében.Az elmúlt évszázad a nagyszerűbbnél nagyszerűbb találmányok izgalmas kora volt. Talán össze sem tudnánk számolni az ámulni való csodákat. A könyv szerepe ezek mellett leértékelődött. A könyv nem lesz létszükséglet – állítja egy hamis prognózis. Pedig az marad. Elegendő, ha a televízió népszerű Legyen ön is milliomos! játékára gondolunk, ahol nap mint nap kiderül: magasabb képzettségű emberek is szánalmasan szegényes ismeretekkel rendelkeznek. Szaporodik azok száma, akik már sosem ismerik meg az olvasás csodálatosan borzongató élvezetét. A ma tülekedő emberének kevés ideje marad az olvasásra; mindig siet, vágtat valahová a földön vagy a magasban, a távolság rég nem akadály. Nagyon összeszűkült a világ. Jelez a mobil, csak elő kell rántani a zsebből vagy az aktatáskából, és máris létrejöhet a párbeszéd akár egy más világrészen tartózkodó embertárssal is.Számomra azonban mindig a legcsodálatosabb élmény marad a könyv. Viszem magammal kis táskámban még akkor is, ha csak ide megyek a közeli Városligetbe. Jól érzem magamat a társaságában. Amikor például Kosztolányit veszek a kezembe, egy pillanatra szinte érzem a régi kanalas orvosságok kesernyés ízét is a számban. Talán azért, mert ha gyermekkoromban megbetegedtem, mindig Kosztolányit olvastam.A könyv számomra nemcsak papír, hanem ékszerdoboz is. Olyan rejtett kincs, amelyet lapról lapra fel kell fedezni, és úgy illik szürcsölni, ahogy a tikkadt vándor issza a vizet. Mert a könyv az emberi reménység erős horgonya, a világ megismerésének kulcsa, amely minden zárat kinyithat.Ahogy így tűnődtem tegnap a Városligetben, észrevettem egy fiatalembert a szomszéd padon. Nem lehetett több 16–17 évesnél, mégsem a focizókat figyelte, hanem könyvet tartott a kezében. Megörültem a látványnak: vannak még fiatal olvasók is.Szeretném tudni, mit olvashat. Merre jár most a képzelete, hol barangol a jókedve? Talán egy magyar klasszikust követ nagy figyelemmel, talán Dante poklának bugyraiba nyer betekintést, vagy Moliere-rel ismerkedik, és a Louvre-ban jár képzeletben. Esetleg Raszkolnyikovval kötött barátságot, mint én diákkoromban, amikor Dosztojevszkij könyvével fellopakodtam a szénapajtába. Ott találkoztam a három testőrrel és Nemo kapitánnyal is. Dickens? Shakespeare? Balzac? Jókai vagy Móricz? Furdal a kíváncsiság.Amikor egy pillanatra letette kezéből a könyvet, óvatosan felálltam, és settenkedve elsétáltam mögötte. Akkor láttam a könyv címét: a fociról szólt...