Réges-rég kihalt indián törzs emlékét idézi a rádió: a kanyonok kultúrnépe – úgy Krisztus születése idején – nemcsak ezerszobás palota megalkotására és bravúros zenei megoldásokra volt képes, de például a kukorica mellett egy másik kultúrnövényt, tököt is termesztett. Gyerekkoromban a mi háztáji kukoricásunkban is ott tekergőztek a tökindák, valahogy mégsem éreztem kapálás közben semmiféle kultúrfölényt. (Ezer szobánk persze nem volt; ennyiben elmaradtunk a kétezer évvel korábbi indián életszínvonaltól.) Arra mindenesetre kiválóan alkalmas e civilizációs összevetés, hogy megérezzünk valamicskét a világi hódítások, politikai gyarmatosítások ideiglenes, tűnékeny természetéből. Lehet, hogy Amerika manapság az európai örökség romjain virágzik – ötszáz évvel ezelőtt azonban épp az Újvilág termékenyítette meg (botanikailag is) a vén kontinenst. Ha belegondolunk, a prekolumbiánus Európában, ahol nem ismerték a krumplit, a paprikát meg a paradicsomot, egészen másként festhetett egy átlagos szakácskönyv. (Ezt értette volna Vangelis „a Paradicsom meghódításán”?) Még a mai magyar nemzeti ételek némelyikét, egy jó lecsót vagy paprikás krumplit sem lehetett volna Kolumbusz előtt összeütni. Gondoljunk olykor a dolgok viszonylagosságára, a változások rohamos voltára, amikor itt ücsörgünk a polgári kaszinóban. Miközben a köz- és magánbeszéd véleményipari fórumain lassan úgyszólván minden világrendbéli sarokpont megkérdőjeleződik, rugalmas konzervatívokként ragaszkodjunk ahhoz a néhány megszenvedett alapértékhez, ami lényegünket, önazonosságunkat adja. A kaszinóból ugyanúgy nehéz kilátni, mint annak idején a kanyonokból, de – miközben magunkénak érezzük a globális lecsó vívmányát – őrizzük meg emlékezetünkben a gasztronómiai forradalom előtti időket is, amikor még nem „űzettünk be” a Paradicsomba…
Dopamin dekor: színes lakberendezési stílus, ami hatással van a hangulatunkra
