Alámerült Atlantiszom

A vasmozsár törője alatt találkoztunk. A Kortársban akkor indult az írók-költők tárgyairól egy új sorozat, amelyekhez én készítettem a fotókat. Kormos Istvánhoz is így jutottam be, aki másodszor már barátként üdvözölt. (Alighanem mindenkivel így tett.) Az éjfekete vasmozsarat, amely a lakásukban volt, 1944 nyarán bombatalálat érte. (Szerencsére senki nem volt otthon.) Ez a látszólag értéktelen tárgy egyik féltve őrzött emléke volt a költőnek. Mert csak ennyi maradt meg a gyermekkori emlékeiből. Meg nagyanyja és Kormos nagyapja (kitől nevét is örökölte) fényképe és soha el nem múló emléke.„Hadirokkant volt nagypapa – írta egyik visszaemlékezésében –, az első világháborúban négy évig volt katona, az orosz fronton is, az olasz fronton is. Sebesülés nélkül úszta meg a négy évet, és tizenkilencben, néhány napos harcban, amikor vöröskatona volt, akkor ötvenszázalékos hadirokkant lett. Gyerekkoromban nagyon titkoltuk, hogy nagypapa mint vöröskatona rokkant meg, mert havonta 32 pengő rokkantnyugdíjat kapott, és ez nagyon hiányzott volna... Tíz gyereket tartott el nagyapám, aki a Héderváry-birtokon volt cseléd, s tulajdonképpen kedves embere a grófnak. A Héderváry-birtokon éltünk, költöztünk majorról majorra vagy valamelyik szigetközi faluba: Mecsérre, Ráróba, Miklósra.”Ez volt a gyermekkor nélkülözésekkel teli, ám mégis csodás világa: az elmerült Atlantisz. Erről szól ez a kép, mosonszentmiklósi házuk képe is, amely már nem áll. De nem messze ettől a helytől egy falon emléktábla hirdeti, hogy itt élt, itt lakott Kormos István. Innen egy karnyújtásnyira áll az a templom, amely egy különös gyermekkori emléket őriz. Ezt így írta meg Szegény Yorick című kötetének ajánló soraiban:„1923-ban születtem Mosonszentmiklóson. Kapunk egy poros, árkasevolt közre nyílt, ott hömpölygött le a templomdombról minden este a tehéncsorda. Kétéves se voltam, amikor nagyapám, vizet húzván mohás-békás udvari kutunkon, furcsállva nézte: miért ugrándoznak a ház előtt a tehenek, bőgve-rugdosva egymást. De csak elvonult a csorda, s mikor leszállt a por, ott ültem még az útközépen, szürkére izzadt ingben, ismeretlen nyelvű mondókákat gajdolva, legkedvesebb játékomba, egy fém hőmérőtokba homokot töltögetve. Harminc évvel később elmondtam Füst Milánnak ezt az öntudatlanul átélt halálpillanatot; ő csak nézett ki hosszan az ablakon, s ezt mondta: »Fiam, valaki veled játszik.«”Erről is szól ez a kép, s erről szól Kormos István egész élete és annak hű tükre: egész költői pályája.