Az ország kenyere

Gyerekkoromban hallottam e kifejezést, főleg aratás-cséplés után, hogy megvan az ország kenyere. Egyszerű emberek mondogatták, de nagyon komolyan, mint egy fohászt. Mert ez mindennél fontosabb volt; ha kenyér volt, nem lehetett nagy baj, hús, szalonna majd csak kerül. Nem tudták elrontani ezt az áhítatot a későbbi cinikus ünnepek sem, az új kenyér ünnepe sem, mikor a parasztoktól elvették a kenyérnekvalót is.Emlékszem a gyerekkori cséplésekre, s nem felejtem el őket, amíg élek. Apám kipofozott egy öreg Hofer traktort, szerzett hozzá egy cséplőgépet, s nyáron elindult csépelni a határba. Micsoda szép hajnali kivonulás volt! Apám büszkén ült a traktoron, a cséplőgépen kucorgott a csapat, a „banda”, az egész részesek, a félrészesek, az etető, a kévézők, az asztagrakók, a szalmahordók s a törekező lányok. Mikor már nagyobbacska voltam, engem is kivitt magával, én voltam a gépész fia, megkülönböztetett helyzetben. A legnagyobb gyerekkori élményeim közé tartozik a cséplés. Segítettem a mázsálásnál, zsákkötözésnél. Esténként a bográcsból ettem én is, s a bódé mellett aludtam, miután elnéztem a csillagokat. Máig érzem az orromban a búza illatát, a szállongó port, amely ellen harisnyaálarccal védekeztek a törekező lányok. A cséplés a legkeményebb munkák közé tartozott, a szénbányászat üdülésnek számított hozzá képest.Meg is volt a kenyér becsülete! Sose dobtunk szemétbe kenyeret, mert amiatt megver az Isten. De jó is volt a nagy karéj kenyér! Uzsonnára gyümölcsöt ettünk hozzá a fáról, esetleg zsírral kentük be vagy lekvárral, én még a húslevest is kenyérrel ettem. Nem tudok ma sem elmenni úgy búzaföld mellett, hogy ne nézném: érik-e a búza? Lesz-e kenyér? Nos, akik ezt megmosolyogják, azokat szívből sajnálom: se kenyerük, se hazájuk. Biztos vagyok benne, hogy ugyanígy érez a német paraszt és az amerikai farmer. Mert e nélkül az érzés nélkül nincs élet, és nincs haza sem.Aki az ország kenyerét eszi – ezt is gyerekkoromban hallottam. Most már átvitt értelemben is használjuk, hiszen ma már lehet mindenféle kenyeret kapni, de ma sem vesztett az erejéből. És nem is tudok ennél pontosabb és szebb viszonyulást. Egyszerű, mivel ennie annak is kell, aki nem szereti ezt az országot. Aki az ország kenyerét eszi, azt is jelenti, hogy ennek a népnek a munkáját, erőfeszítését élvezi. Ennek ellentéte az a mondás, hogy aki a száműzetés keserű kenyerét eszi. Ilyen is volt, azok tudják igazán, akiknek el kellett menekülniük idegen földre. S még mennyi szólásmondás van e tárgyban. (Ezekből is kitetszik, hogy életünk, agyunk a kenyér körül forgott. A búzát magát életnek is nevezik.) Ilyen mondás például, hogy megél a maga kenyerén. Vagy aki sanyarúbb sorsú, az a más kenyerén él. Vagy éppen raboskodik kenyéren és vízen. Élvezettel kutatgatok e mondások után, nem tudom, van-e még nyelv, amelyben ennyi élethelyzetet, érzelmet ki lehet fejezni a kenyérrel. Madárlátta kenyeret még mi is kaptunk gyermekkorunkban, ez az volt, amit visszahozott este az apánk. Mitől volt más az íze? A szeretettől, hogy gondolt ránk, s félretette nekünk, s mi boldogan majszoltuk. Vagy a veszekedést is így mondták: kenyértörésre vitte a dolgot. Lekenyerez, aki magához hajlít. A jó emberre azt mondták, olyan, mint egy falat kenyér, a vajszívűre meg azt, hogy kenyérre lehet kenni. A kenyeres pajtás jó cimbora volt, akivel egy kenyéren éltek. Az élemedett korúra azt mondják, hogy megette a kenyere javát. Milyen finom ez is, s milyen kifejező! S a legszebb, amit Jézus mondott: aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel!Miért tűnődöm a kenyéren, amelynél egyszerűbb étel nincs is? Kell lennie egy erős alapnak, egy erős hitnek és egy erős népnek, amely a lelkében hordozza ezt a hitet, hogy elmondhassuk az imát: mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma! Mert kell az Isten áldása is. Ezt is tudjuk már ezer éve.