Beavatás

Nagy Benedek fent lakik a hegyen, ahonnan a táj amolyan terülj, asztalkám formán kínálja magát a szemnek. Nem mondanám, hogy könnyen odataláltunk. Lajos új terepjárója bebarangolta a gazos átjárókat, kövecses, gazdátlan csapásokat, átfúrta finnyás metálezüst orrát a móri burjánon.Ette a négy kerék a kaptatót, maradoztak, tünedeztek a szőlősorok, rázott a verda. Lajos veje vezetett, aki hamar elunta ezt a motorizált turisztikát meg az útra hajló körmös ágakat, a kerékszaggató barázdákat, egyszóval a terepet, amire Lajos új, szalonból szalasztott terepjárója leginkább hivatott volt papírforma szerint. De azért mentünk konokul. Vitettük magunkat a megbeszélt találkozó szép ígéretével. És a Forddal.Aztán csak elénk ugrott egy nagyot tátogó, sűrű fogas fakapu, kicsi ember őre maga Béni. Olyan természetes módon érkeztünk meg, hogy egyszer csak ott voltunk, s cirkalmas hegynek veselkedésünk már egy sóhajt sem ért. Béni két nagyobb kutyája szökdösött a lovatlan erzüsthintó körül: egy erős, kezes kuvasz és egy önérzetes komondor. A komondornak valami kutyabaj miatt le volt nyírva a szőre; tragikomikusan festett tömérdek rojtja nélkül. Félni azért tőle kellett!A házig vezettek az őrzők, ahol végre lábra álltunk, s beverhettük a fejünket a közeli égbe és Nagy Benedek házának látványába. A ház maga bele volt dugva a hegybe, csak a homlokzat szólt épületről. Nagy szivárványív alá fogta az ajtót, ablakot, s elé-fölé bordás fóliasátrat feszített. Bent (ahová tessékeltettünk) kezdődött s végződött a műhely, a cetgyomor, a szögletes Zeppelin, a művészbunker, amelyben Nagy Benedek szobrászkodni szokott. S hogy ne tátsuk a szánkat, előkerült a pohár s valami hasítottfa-színű, férfias tokaji. Négyen álltuk körül a csend vastag oszlopát, s bólogattunk illendően az elkövetkezőkre.Mi, vendégek vártuk a nagy kitárulkozást, mire Béni egy mászóka hegyiből lehámozta a nedves nejlonokat az agyag-Batthyányról, s mondott is hozzá pár kurta mondatot, amiből megtudhattuk, hogy a szobrász keze a fejéből nő ki. A Batthyányé pedig a vállából, dicsértessék az anatómia. Egykori miniszterelnökünk mögött István szobra és más kisebb plasztikák. Lelkendezni kellett volna a szépségek láttán, mert a megilletődött hallgatástól még egy művész lelke sem lakott jól.Lajos meg a veje talán tőlem várta (ha már poharat adtak a kezembe) a Béni művészetéhez illő tósztot, hisz a legvendégebb vendégnek muszáj koszorúba fonnia a szavakat, de én csak tébláboltam csöndesen, szürcsöltem a tokajit, és bólogattam a régi barátok érthetetlen, a közös múltból táplálkozó félnyelvéhez. Éreztem, hogy égből pottyantságomat csak egy szobrokkal kezdődő és szobrokban végződő házi áldással mentegethetném, ami viszont elrontotta volna bennem azt a jó érzést, hogy hiánytalanul otthonosnak és igaznak találtam Béni összes művét. A házát, a szobrait, az életét. Így, együtt.Végül a lovaknál kötöttünk ki, a kedvenceknél. Fölsétáltunk a felsőhegyre abrakoltatni. Lajos a régi szép idők emlékére a hátára kapott egy bálát, s úgy ballagott a szürkületbe vesző karám felé. (Ami ebből a bálából a nyakába hullott, az hazáig csiklandozta, szúrta.) Béni szétterítette a kosztot, s már jött is a két ló. Egy kicsi meg egy nagy. Az utóbbira inkább az óriási a jó szó, gyönyörű fejét valami sárkányos magasból lógatta fölénk. Tömérdek hús rengte körül, telve erővel és feszengő nyugalommal. Élő szobor, hát persze, ez kell a Béninek!A kicsi ló a szív felőli, s ő valahogy arányosabb is mindahhoz, ami van. Érzékeny, de jobban beletanult az embervilágba. Az óriásló mitológiai temérdeksége mellett is megél. Próbáltam paskolni őket, de rám sem hederítettek lóságuk páholyából. Ám az óriás egyszer csak odaliftezte pompás fejét az arcom elé, hogy csak őt láttam, kávéscsészényi fekete szemét, kenyérnagy orrát, asztalszéles homlokát; borsódzott belé a lovas nemzeti öntudatom.Béni vizet húzott a két jószág vacsorájához, aztán leballagtunk búcsúzkodni a ház elé. Lejtmenetben hangzott el az utolsó anekdota a nyírott komondorról, aki valamiért rossz anya. Nem táplálta a kölykét, csak hurcolta a szájában ide-oda, s amikor megdöglött, felfalta. A talányos az egészben az, hogy ezek után napokig kereste a kicsit, mintha nem ő zabálta volna fel. Hallgattunk egy nagyot a mesére, hisz jól értettük. A társadalom meg a művész, a szépség kannibáljai és a mindig későn elsiratott, szerencsétlen nagyjaink. Micsoda romantika, micsoda szívfacsaró és lapos melodráma! Akkor inkább a komondor, amelynek nem kell elszámolnia a természetével.Béni felesége lekísért bennünket a kapuig. Intettünk, s a terepjáró elkezdte tolni maga előtt a sötétet. Kisvártatva megtelt Lajos erdélyi kalandjaival, szinte megkönnyebbültünk, hogy visszakaptuk a betonutat, az ostorlámpákat, a várost. A gazda és a lovai fenn maradtak a hegyen, egészen közel az éghez, egy méltó élet kicsi rezervátumában, onnan rángatja Béni a menny harangköteleit. S azok csendülnek is akkorát, mint az ötvenhatos emlékmű corpusa, hiába van (vagy inkább nem hiába, a csoda végett) fából.