Egy amerikai Európában

George W. Bush tudta, hogy nem fogadja őt tapsvihar Európában, ám arra talán még ő sem számított, hogy a vietnami háború, valamint a nyugat-európai rakétatelepítések idejét idéző Amerika-ellenes tüntetésekkel fogadják őt kontinensünkön. Ez azonban valószínűleg nem nagyon zavarja Busht. Ő ugyanis már a választások megnyerése után jelezte: szakítani kíván elődje, Bill Clinton egyezkedős, egyesekkel túlságosan is „bratyizgatós” stílusával. Ifjabb Bush láthatóan erőből politizál, és ezt immár Washington hagyományos szövetségesei is megtapasztalhatták (lásd kiotói egyezmény elutasítása, rakétavédelmi rendszer, kereskedelmi viták kezelése). Ezzel beigazolódni látszanak Chris Pattennek, az Európai Unió külügyi biztosának tavalyi szavai, miszerint Európának nagyon fog hiányozni Bill Clinton.Bush európai látogatása kapcsán hosszan lehetne sorolni azokat a nemzetközi kérdéseket, amelyekben eltérés mutatkozik az amerikai és az európai vélemények között. Sokan azt is felvetik, hogy a jelenlegi amerikai kormányzat ideológiai orientációja alapvetően különbözik a nyugat-európai államok (kivéve Olaszország és Spanyolország) kormányainak ideológiai irányultságától. Ám nem elsősorban a jelenlegi nézeteltérések a legfontosabbak, hiszen azokat egy jól működő szövetségesi rendszerben viszonylag rövid idő alatt rendezni lehetne. Az éppen aktuális ideológiai diszkrepanciák pedig csak néhány évre, egy-egy választási ciklusra szólnak. A nagyobb probléma éppen az, hogy az Atlanti-óceán két partján megváltoztak a geopolitikai prioritások. Nem arról van szó, hogy pl. a NATO-n belül a tagállamok nem tartanák fontosnak a transzatlanti kapcsolatokat, és a szövetségi rendszeren belül nem lenne érzékelhető bizonyos világpolitikai kérdésekben (nemzetközi béketeremtés és békefenntartás) az együttműködés szükségessége. Az azonban nem maradhat észrevétlen, hogy Washington vigyázó szemét most már inkább a csendes-óceáni régióra és az amerikai kontinens teljes területére veti. Nekünk Európában nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az Egyesült Államokban az európai származásúak egyre inkább kisebbségbe szorulnak az ázsiai, latin vagy afrikai ősöktől származókkal szemben.Az Európa és Amerika közötti „kulturális köldökzsinóron” már egyébként is megfordult a „táplálékáramlás”. Az amerikai kereskedelempolitika is inkább Kelet-Ázsia, elsősorban Kína irányában mutat expanziót, és ezzel párhuzamosan Washington ott bábáskodik az összamerikai szabadkereskedelmi övezet megszületésénél. Eközben Európa, a hagyományos kereskedelmi partner jelentősége mintha csökkenne az amerikai árucsere-forgalomban. Természetesen Európának (ebben az esetben értsd az EU-nak) is megvannak a saját, kontinensen belüli érdekei: az euró bevezetése, az unió bővítése, saját uniós haderő felállítása. Úgy tűnik, Európa és Amerika párbeszéde olyan dialógussá kezd válni, amelyben a beszélgető felek úgy szólnak egymáshoz, hogy közben nem néznek egymásra. Ráadásul mindkét fél egy kicsit (okkal) sértve érzi magát a másik arroganciája miatt.Ezt a helyzetet egy Bushnál nemzetközi kérdésekben felkészültebb amerikai elnöknek és egy, a saját dolgaiban magabiztosabb és egységesebb Európának sem lenne könnyű kezelni. Valószínűleg fel kell készülnünk rá, hogy még évekig tart ez a mostani duzzogós korszak.