Ember az állatban – és fordítva

Ilyen állat pedig nincs! – mondta volt az adoma szerint a székely ember, amikor meglátta a zsiráfot. Zsiráf pedig van, nem is egy. A legmagasabb példány terpeszállásban is eléri a négy méter magasságban csüngő lombos ágat. Odahimbálja a fejét, és harap, hersegnek szájában a levelek.Gandhi mondása volt, hogy egy társadalom érett voltát az jelzi, ha jól bánik az állatokkal. Tipikus hindu szemlélet, de a mi világunkra is érvényes. A társadalom kertrecbe zárja és bámulja az állatokat. Mióta és miért tesszük ezt?– Az állatok fogva tartása a kezdetektől jellemzi az embert – mondja Persányi Miklós. – Gondoljon a kutyákra! A fajok közötti kooperáció oda vezetett, hogy a vadász egyszer csak megkötötte az ősebet. A fogva tartás másik célja az élelemfelhalmozás: az első állatkertek egyszerűen húsraktárak voltak. Nem új vagy tipikusan modern jelenségről van szó, bár a motiváció és a módszer rengeteget változott az idők során.– Mi nem esszük meg, csak nézzük őket.– Dél-Amerikában él egy törzs, amely az őserdőből befogott kis majmokat tartja fogva. Egyszerűen azért, mert tetszenek neki. De az ember számára az állat főként ellenséget és élelmet jelent. Az ostrom alatt a budapestiek az állatkert lakóinak többségét elfogyasztották.– Ön szerint jól érzik magukat itt az állatok?– Ez a mi fogalmaink szerint mást jelent, mint az ő világukban. Az állat akkor „érzi jól magát”, ha a szükségleteit kielégítheti. Egy jó állatkertben erre megvan a lehetőség. Itt általában a természetes környezetüket utánzó tereptárgyak veszik körül őket, a nekik való táplálékot kapják – a fóka tengeri halat, az oroszlán nyers húst. A szocializációs ösztöneiket sem kell elfojtaniuk. Például: van egy elkerített rész a páviánoknak, ahol élhetik a maguk sajátos közösségi életét. Nem is olyan régen az állatkertek még egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy az állatoknak is vannak igényeik. A medvéket és oroszlánokat – mint sok mai cirkuszban – akkora ketrecben tartották, amekkorában épp csak elfértek. Volt olyan ketrec, amelyikben meg sem tudtak fordulni.– A vadon élő elefánt, ha jól tudom, rengeteget vándorol. Itt akkora területe van két elefántnak, mint egy hétvégi ház udvara. Azt is hallottam, hogy a medve megőrül az állatkertben a mozgáshiány miatt.– Indiában láttam templomi elefántokat, amelyek egész nap egy helyben állnak, ráadásul feldíszítve. India nagy részén az elefántot ötezer éve tartják háziállatként. Nem vándorol. Biztos vagyok benne, a hogy a mi elefántjaink remekül érzik magukat. Én is hallottam valakitől, hogy az elefántjaink idegbajosak, mert néha jobbra-balra topogva himbálják magukat. Pedig amikor a vadon élő csorda kijön a vízből, szintén órákig dülöngélnek az állatok, és nem azért, mert megzavarodtak: ez elefántszokás. Ha egy állatot szűk helyre zárnak, mint a mutatványosok a medvét, az valóban idegrendszeri és fizikai leromláshoz vezethet, de nálunk egy sincs ilyesminek kitéve. Magyarországon is vannak rossz állatkertek, amelyeket be kellene zárni, de vannak jók is.– Az állatok mit mondanának erről, ha el tudnák mondani a véleményüket?– Ha huzamosabb ideig megfigyeli őket, levonhat bizonyos következtetéseket. Az az állat, amelyik fogságban szaporodik, jó az étvágya, saját szintjének megfelelően alakítja a szociális viszonyait, nem szenved. A kielégítetlen mozgásigény jele például az, ha valamelyik lakónk idegesen fel-alá járkál. Ilyet is a cirkuszi ketrecekben lehet látni a leggyakrabban.Hálóval körbevett minierdőhöz érünk, mozog a lomb. Apró légtornászok röpködnek ágról ágra: a mókusmajmok. Az igazgató egy zacskó mogyorót húz elő, mire a kis állatok eszeveszett harcot indítanak a bejárati üvegajtó ellen. Az egyik gondozó bátorít: lépjek be én is. Nem teszem. Az igazgató belép, és egy másodperc alatt megrohanják a majmok. Szeretetrohamuk addig tart, míg akad mogyoró a zacskóban. Pedig nemrég ebédeltek, mondja a gondozó, amikor Persányi Miklós lerázza az utolsó majmot, és kisurran a résnyire nyitott ajtón. Hasonló megpróbáltatásnak teszi ki magát bármely látogató, aki az erre kijelölt időpontban él a lehetőséggel, és bemegy a mókusmajmokhoz.– Kommunikálnak önökkel valamiképpen az állatok?– Amelyik képes erre, az általában igen. Nem mindenki, mert az állatok sem egyformák. Van egy csimpánz, amelyik – fogalmam sincs, miért – különösen kedvel engem. Ha meglát, száguld az üveghez, s nem nyugszik, amíg oda nem lépek és el nem játszom vele egy sajátos, kopogtatós-vicsorítós játékot. A simogatóban elhelyezett állatok, például a lovak és a hasonló viselkedésű emlősök szintén szívesen veszik az ember közelségét, s „beszélnek vele”, mozdulatokkal, pillantással. De azért az itteni lakók többsége teljesen közömbös a látogatók iránt.– Az állatokkal való rendszeres kommunikáció kihat az emberi kapcsolatokra is?– Inkább úgy fogalmaznék: sok mindent megtanulhat az ember az állatok megfigyelése útján. Az állatokról is, önmagáról is. Az a helyzet, hogy az, amit ma a vadon élő állatokról tudunk, nagyrészt állatkerti megfigyeléseken alapul. S a mi társadalmi berendezkedésünk, szociális mintáink ősmodelljeit is szemügyre vehetjük sok esetben, mondjuk, egy majomtörzsnél. Abban például, ahogyan egy hatalomátvétel történik a páviánoknál.– Ember az állatban: erre épülnek az állatmesék, Ezópustól Heltai Gáspáron át La Fontaine-ig, meg a gátlástalanul antropomorf modern mesékig, amelyekben az állat cipőt hord, autót vezet. Rólunk van szó, de mégsem.– Az antropomorfizáló szemlélet okozza sokszor, hogy az emberek sajnálják az állatot. Elképzelik önmagukat a kifutóban, s a következtetés az, hogy az állatkert borzasztó hely. Amíg nem ismerjük meg az állatokat, addig csak emberi fogalmaink szerint tudunk gondolkozni róluk.– Van-e humoruk az állatoknak?– Egyesek szerint biztosan. De nem vagyok sem etológus, sem pszichológus. Volt itt tavaly januárban egy nagy kiállítás és tudományos konferencia, ahol az állatok alkotásait elemezve azon gondolkoztak a szakértők, műalkotások-e azok, vagy sem. Érdekes következtetéseket vontak le. Kétségtelen, hogy egyes csimpánzok által készített – természetesen nonfiguratív – festményeken felismerhető és bizonyítható volt a kompozíciós készség. Ugyanaz a készség, amelynek birtokában emberi szinten komoly műalkotások születnek. S ez nem kizárólag az emberszabásúaknál fordulhat elő, hiszen vannak madarak, amelyek nagy műgonddal díszítik a fészküket, amitől az nem funkcionál jobban, egyszerűen csak szebb lesz.– Igazgató úr, van kedvenc állata?– Ha mindenáron választanom kellene, az elefántot választanám. Az óriásemlős nem tűr meg bárkit maga körül; több jelölt közül választ magának gondozót, aki, ha lehet, vele marad egész életén át. Az elefánt bonyolult jellem. Igen karakánul kiáll szeretteiért, viszont retteg a kis testű, szőrös állatoktól: egy macska vagy kiskutya láttán pánikba esik.– Több ízben nyilatkozta, hogy az állatkertet egyfajta Noé bárkájának tekinti.– Bizonyos szempontból ugyanaz a szerepe, mint a Bibliában megjelenített legelső állatkertnek. Az ember olyan tempóban pusztítja az állatok életterét, hogy a legtöbb faj már csak az állatkertben van biztonságban. Vagy ha mezőgazdasági módszerekkel igyekszünk fenntartani, mint Magyarországon a szarvast. A szarvasok többnyire bekerített területeken élnek, pontosan meghatározzák és a vadászattal szabályozzák a számukat – ez tulajdonképpen tenyésztés húsért és trófeáért. Viszont egyre több faj van a világon, amely már csak állatkertben él. Egy tudós felmérései arra engednek következtetni, hogy Közép-Afrikában 2050-re kipusztulnak a főemlősök. Borúlátóbb szakértők szerint Afrikában egy emberöltő múlva nem lesz cipősdoboznál nagyobb méretű állat. A természetes területek fogyásával szorosan összefügg az állatkert másik menedékfunkciója: sokan hoznak be törött szárnyú, sérült madarakat, hogy kezdjünk velük valamit. Ezek az „élethalálházba” kerülnek, ahol szakemberek próbálják táplálni, meggyógyítani őket. Gyakran előfordul, hogy a madár túléli a krízist, ám nem lesz képes repülni.– Itt állunk a kissziklánál, amely a háború után egy ideig le volt zárva, mert a bombák sebet ütöttek a héjazaton, de Persányi Miklós gyerekként bemászott, hogy bebújhasson a réseken. Már akkor is állatkert-igazgató szeretett volna lenni. Reálisnak tűnt ez a cél?– Tökéletesen – mondja.