ÉN NEM TUDOM...

Én nem tudom, hogy midőn az Úristen az ember táplálékául rendelte a tengerek, tavak és folyóvizek halait, egyúttal arra is megtanította-e, miként foghatja ki ezeknek számos faját, a vágódurbincstól a marlinig. Kétségtelen, hogy a halászat az egyik legősibb mesterség, s ezernyi – olykor apáról fiúra szálló – fortélya van. Az első horog csontból készült, és távoli őseink (akárcsak mi magunk) minden durva és finom eszközt megragadtak, hogy zsákmányul ejthessék az óvatos pisztrángot, a hatalmas vizát, használtak szigonyt, százfajta hálót, a többmázsás tokot a Duna medrébe vert cölöpök közé terelték, megismerték a vízi lények minden fajtáját és minden szokását, ám a halfogásban – túl a tudáson és tapasztalaton – még manapság is bizonyos szerepet játszik a szerencse.A halász és a horgász szó a két tevékenység között lévő finom, mégis markáns különbségre utal. Az egyik gyűjtőnevet a halból képezte a magyar nyelv, a másikat a horogból, mintegy utalva rá, hogy e kettő nem mindig jár együtt. A horog boltban vásárolható, a természetben viszont nincs jelen, a természetben jelenlevő hal pedig csak bizonyos hozzáértéssel fogható ki. A horgászat nem egyéb, mint az ősi mesterség hobbivá lett válfaja. A profi vadászok is különböznek az amatőröktől, ám ők szinte azonos eszközöket használnak, ezzel szemben a horgász és halász eszközei nem egyszer alapvetően mások, s a halász aligha nevezhető profi horgásznak.Azt hihetnénk, hogy eme ősiség, mint modern hobbi a botot, a zsinórt, a horgot használja csupán eszközül, s így szinte nem értjük azokat a különbségeket, melyek horgász és horgász között megmutatkoznak, s aligha csak a szerencse számlájára írhatók. Az evangéliumi András és Péter szelíd mesterségének XXI. századi hajtása csodálatos eszközöket és trükköket vonultat fel a halradartól az elszakíthatatlan zsinóron át, a törhetetlen (golyóálló kevlár) anyagból készült botokig.Nemrégiben részt vettem egy horgászversenyen, ahol félprofik és amatőrök „küzdöttek” egymás mellett. (Bár – vetem itt közbe – amatőr horgász nincs, legalábbis az éntudatban ilyen nem fordul elő.) A legnagyobb hal, amelyet a Balatonból körülbelül százötven horgász közül valaki másfél órányi erőfeszítés során kifogott, egy 40 dekás keszeg volt. Ez a Balaton halgazdagságát dicséri. Volt olyan horgász, aki minimum félmillió forint értékű szerelést hozott magával. Én egy kilencszáz forintos bottal mesterkedtem, hogy minő sikerrel, azt a csoportomban elért 20. helyem bizonyítja. (Ez sokkal jobb, mint például a magyar alpesi sízők eredménye, a síugrókéról nem is beszélve.) A szemem-szám elállt, amikor a szomszédos horgászhelyen egy 17 méteres bot került elő, amelyhez a parton speciális görgős felszerelés tartozott, amely a bot hosszítását, illetve rövidítését segítette. A látvány olyan volt, hogy saját felszerelésemre tekintve szégyen fogott el. (Egyébként ezt a csodafegyvert egy 20 dekás keszeg „elejtése” után a versenyző kivonta a forgalomból, mivel több „kapást” nem sikerült vele elérnie.)Ezt az idénynyitó versenyt Petrenka János, a Sporthorgász magazin kiadója szervezi minden év májusában. A hangulat csodálatos, bizonyítva, hogy az ősi mesterség olyan modern hobbivá vált, amelyhez a másik ősi mesterség – ugye tudják, mire gondolok – aligha fogható.Hogy miért nem terem több hal a Balatonban, én nem tudom.