Én nem tudom

Én nem tudom, mikor figyeltem fel először G. gyerek intő szavára a cs.-i nádas rejtekén. Arra határozottan emlékszem, hogy 1992 nyarán ütötte meg a fülemet ez a felejthetetlen mondat: „Ne félj, komám, ’94-ben nyernek a kommunisták, Németh Miklós hazajön, és rendet csinál.”A jóslat első fele maradéktalanul bevált, bár az akkor győztes pártot manapság már illetlenség kommunistának nevezni. Persze G. gyerek nem rossz szándékkal tette és teszi ezt, ő – mint a nép fia – soha nem érzett különbséget szocialisták és kommunisták között, úgymond mindig a kutyát vélte látni, nem a szalonnát. Jóslatának középső része manapság lett valósággá, Németh Miklós a turini, bocs: londoni remete hazatért, és megpróbálta felvenni a politika elejtett fonalát, amelyért a legmeszesebb derekú szocialisták közül már többen lehajoltak. A rendcsinálás viszont – G. gyerek szerint – még hátravan. S bánatosan kell bevallanunk, Németh Miklós egyelőre nem váltotta be a hazatéréséhez fűzött reményeket. G. gyerek stílusában, megmondva az őszintét, egy kis cinizmussal keverve: az 1800-as évek végén Kossuth hamvai sokkal nagyobb politikai érdeklődést váltottak ki, mint az utolsó, működő, emberarcú szocialista miniszterelnök elevenen. Ez azt jelenti, hogy a népképzeletben az utóbbi esztendők alapos rombolást végeztek, több minden felett eljárt az idő, a „kommunisták” viszont csak megvénültek.Tény maradt azonban, hogy az ötvenedik évéhez veszedelmesen közeledő G. gyerek nem kedveli a fiatal polgári kormányt, s tán észre sem veszi, hogy immár ez a fiatalság is veszedelmesen közeledik a negyedik X felé. „Ezeknek nincs tapasztalatuk – mondja a pontytalan balatoni víz fölött merengve. – És nincs bennük semmi nagyvonalúság. Emlékszel, amikor Nemcsók beleivott a Balatonba? Ezek közül melyik merné megtenni? Akkor persze volt is ponty dögivel. Most meg nézhetjük a tűzijátékot a Hepienddel…”A „hepiend” szó kimondásakor egy pillanatra szinte visszanyeri régi méltóságát. „Ahhoz persze értenek, ünnepelni, zászlót átadni. Árpi bácsit meg eltették az útból.”„Letelt az ideje” – vetem közbe félénken.„Letelt, letelt!… – legyint G. gyerek. – Mit tudnak ezek erről? Volt árvíz Nemcsókék idején? Mentek a cigányok Strasbourgba?”Ezek szónoki kérdések. Nincs is bennük igazi lendület. G. gyerek kínjában hivatkozik a romákra, hiszen, ha lehet, még a polgároknál is jobban utálja őket. Ezen a tavaszon egy csodálatos jelenségre figyelek fel: G. gyereknek nincsenek saját érvei. Mintha a nép fia mögül elfajzott volna a nép. Az igazi csoda: G. gyerek, akiről aligha feltételezhetjük, hogy napjait olvasással tölti, a Népszabadság és 168 Óra „tételeit” visszhangozza, újra megcsócsál minden lerágott csontot. Lehet, hogy a „csiga-tv-ből” vagy az RTL-ből merít, vagy hallgat valamely jópofi kereskedelmi rádióadót, ahol két örökzöld sláger között kap némi politikai eligazítást. De mindez a hamura emlékeztet, amely alatt már nem szunnyad parázs. A gyűlölet sem a régi, nincs benne „szellem és tudás”, ahogy Cyrano mondaná. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy G. gyerek kiürült. Megrekedt Kaya Ibrahimnál, miként a 168 Óra.Őszinte elszörnyedésemre, miután elszalaszt egy méretes pontyot, a szemembe vágja a szabadon haladó vagy haladva szabad magyar libsajtó döntő érvét, amely szerint: a tények makacs dolgok. Ez a kijelentés természetesen önmagában áll, tények nincsenek sem mögötte, sem előtte. Erre én azt felelem: Tudod mi (vagyis ki) makacs dolog? Natasa, a kutyám. Ez viszont tény.Hogy beéri-e vele G. gyerek, a 168 Óra, a Népszabadság, meg a többi, én nem tudom.