Etnikum és etika

Az elmúlt évek során kétszer is volt alkalmam olyan társadalmakat közvetlenül megfigyelni, ahol a faji kérdés központi téma volt. Az egyik a dél-afrikai apartheid rezsim, ahol a cél a fehér faj kétségbevonhatatlan dominanciájának megteremtése volt, a másik az Egyesült Államok, ahol a faji megkülönböztetés nélküli, pluralista társadalom elérését tűzték ki célul.Ma már tudjuk, mi lett a dél-afrikai rezsim vége: az éles választóvonal, tetézve a hollandus őslakosság mondhatnánk karteziánus jogi felfogásával, tarthatatlanná vált, a modern társadalmi mobilitást nem volt képes kanalizálni. A rezsim nemcsak kudarcot vallott, hanem el is tűnt egy-két év alatt a történelemből. A búrok afrikai beilleszkedése (sok család két-háromszáz évvel ezelőtt telepedett le, úgy, mint az észak-amerikaiak) most már csak rövid életű kalandnak tűnik, a jelenlét és államalkotás jó vagy rossz bélyege nélkül.A dél-afrikai fehér lakosság egy darabig azt hitte, hogy mivel helyzete és múltja majdnem azonos az Egyesült Államok fehér lakóiéval, Washington nyíltan vagy titokban támogatja majd a feketékkel szemben. Pretoria tehát nem számolt a demokrácia követelményeivel: az USA-ban élő néger lakosság, valamint a többi kisebbségi csoport, amely jócskán túlnőtt korábbi számarányán, olyan nyomást gyakorolt a külpolitikára, hogy Washington a dél-afrikai feketék oldalára állt. A „fehér” kormányzat egészen más szerepet játszott Pretoriában és Washingtonban. Pretoria ezt nem értette meg. A „történelem szele”? A „Zeitgeist”? A többség és kisebbség aránya? A gazdasági okok estek nagyobb súllyal a latba? Hiábavaló kérdések.A helyzet persze Amerikában is gyorsan változik. Két évtizeddel ezelőtt szigorúan tilos volt a növekvő faji arányeltolódásról beszélni; most éppen az ellenkezője igaz. Mind szélesebb körökben ismerik el, hogy e század közepén a fehér bőrű lakosság aránya az 50 százalék alá esik, bár egyesek még remélik, hogy a spanyol nyelvűek között sok a fehér, akik a WASP (White Anglo-Saxon Protestant = fehér, angolszász, protestáns) közösség mellé állnak. De az a tény, hogy ez ma általános vitatéma lehet, rámutat az aggodalom gyökerére: miután Amerika már megszűnt „keresztény nemzet” lenni, a fejlődés (?) következő fokán a nemzet színessé válik, és talán megszűnik „nemzet” lenni – amennyiben a szó bizonyos homogenitást is jelez.Különösen élénk az aggodalom a déli államokban, ahol a spanyol ajkúak mintha találkát adtak volna egymásnak. Kisebbségi politikai vezetők Kaliforniában már nyíltan hirdetik, hogy a déli államok majd visszatérnek Mexikóhoz, hiszen a többség ezekben a régiókban már úgyis „hispanic”, és az angolszászokat, zsidókat már „idegeneknek”, anglónak titulálja, ami nem éppen kedveskedő becenév az ország délnyugati részeiben. Az ellenérv, amely megnyugtatásul szolgál, a már említett „mobilitás”, csakhogy az így érvelők (szociológiaprofesszorok) elfelejtik a mindenhol érvényes történelmi leckét: míg az izolált polgár keresi a könnyű utat, a gazdasági fejlődést és beolvadást, addig a tömegbe (és radikális pártba) verődő egyén éhes lesz a hatalomra, és azt megelőzően a forradalomra, a teljesíthetetlen követelések benyújtására.Ezt Washington úgy igyekszik semlegesíteni, hogy erőlteti a két nyelv tanítását, aminek eredménye, hogy az okmányok, feliratok, figyelmeztető táblák, postai szelvények és iskolai programok angol és spanyol nyelvűek. Kétnyelvűvé válik az ország, bár a lakosság tarka eredete megkövetelné a hivatalos egynyelvűséget. Még a spanyol értelmiségiek is tiltakoznak a kétnyelvű oktatás ellen, mivel ez hátrányt jelent például a munkaerőpiacon. Mindegy, az egyenlőségnek diadalmaskodnia kell. Fiat democratia, pereat natio!A dolgok bonyolódnak, ha megtudjuk, hogy azok mellett a beözönlő afrikaiak és ázsiaiak mellett, akik megkapják a „zöld kártyát”, 10-12 millióan illegálisan élnek Amerika területén, bár Washington időnként úgy dönt, hogy megadja nekik az állampolgárságot. Hol telepednek le ezek az emberek? Nem ott, ahol könnyen ellenőrizhetik őket az állami szervek, hanem az óriási városokban, ahol eltűnnek a tömegben. Ebből következik a bűntettek számának növekedése és a fehér polgári lakosság elvándorlása vidékre. A helyét egy új proletárréteg foglalja el, amelynek kevés köze van az angolszász intézményekhez, kultúrához, viselkedési normához. Semmi baj, mondják erre az értelmiségiek, Amerika hivatása a példaadás pluralizmusból: minél több a szín, annál emberibb a társadalmi anyag. Ezt a nézetet cáfolja viszont az a tény, hogy a szülők százezrei rettegnek iskolába küldeni gyermekeiket, viszont a tanítók szakszervezete olyan hatalommal bír, hogy a (főként katolikus) magániskolák nagy pénzekbe kerülnek. A szerény jövedelmű házaspárok két tűz közé szorulnak: vagy magas tandíjat fizetnek, vagy botrányosan gyenge iskolába kerül a gyermekük, ráadásul testi, lelki veszélynek kitéve.A kongresszusban már hangot adnak a problémával kapcsolatos aggodalmaknak. Az elnökválasztás után felmerült a kérdés, vajon Al Gore nem új, kváziforradalmi párttá alakítja-e át a Demokrata Pártot – a régi, „polgári” hangvételű párt helyett –, amely teljesen új csoportosulás lenne, és amelynek ideológiája ütközne a hagyománnyal. Gore volt alelnök nem az az ember, aki ilyen radikális csoportot vezetni tudna, de történelmi helyzetekben mindig akad egy mérsékelt Mirabeau, akit egy Robespierre lemondásra kényszerít. Valószínűtlen azonban, hogy az amerikai tömeg, sőt a vezérkarok megértenék a történelem forradalmi mechanizmusát, ha az események új fordulatot vennének. A következő párbeszédnek voltam tanúja magas politikai körökben:a) Végbemehet-e politikai radikalizálódás Al Gore körül?b) Az 1990-es évtizedben új tömegeket nyertek a demokraták, amelyeket „fundamentálisoknak” lehetne hívni, és amelyek követelései és programja új módszereket hoznak magukkal.Jegyezzük meg, hogy itt a radikalizmus, akárhonnan lép is előtérbe, nem felel meg az olyan európai fogalmaknak, mint marxizmus, szocializmus, népakarat.Hogyan válaszol a republikánus „jobboldal” ezekre a ma már konkrét stratégiákra? Régimódi fegyverekkel és a baloldalt utánozva. Látni lehet, Bush elnök első száz napját követően is, melyek ezek a fegyverek. Elsősorban a vallásra és az egyházi szervezetekre helyezik a hangsúlyt, de nem veszik észre, hogy az egyházi szóvivőkre nyomást gyakorol egy elkeseredett tömeg, amelyben más radikális elemek is jelen vannak. Pénzelni ezt az egyveleget akár juttatások formájában (ebben már senki sem hisz), akár a „hátrányos helyzetűek”, nők és színesek nyílt vagy burkolt előléptetéseként értelmetlen taktika.Közben zajlik a nemzeti játszma, a statisztikai adatok kicserélése, egymás fejéhez való vágása. Kiderült, hogy az újságíróknak csupán 12 százaléka színes bőrű, ami állítólag botrányos dolog, vagy hogy Chicago robbanásszerű növekedését részben a mexikói bevándorlók okozzák, ami olyan faji konfliktushoz vezethet, mint amilyen Cincinnatiban és Detroitban lezajlott. Mindezek következménye mint újdonság az, hogy a fehér lakosok eltűnnek a két nagy politikai párt látóköréből. Tömörül viszont a színes kisebbség, amely egyik évről a másikra többséggé válik. Ez megijeszti a fehéreket, és hatalmi ambíciókat gerjeszt a színes bőrűekben.A bevándorló csoportok mindig valamilyen szervező-vezető irányítása alatt érkeztek új hazájukba. Az írek egyházközségek formájában jöttek, papjaik által szervezve, az orosz zsidókat a rabbik tartották össze, az olaszok az itáliai régiók szerint csoportosultak, a német bevándorlók szakszervezeteiket követték. A jelenlegi kisebbségeknek nincs koherenciát biztosító vezető rétegük, akármelyik kalandor átveheti a szerepet. A finanszírozást sok forrásból várhatják el. Eddig csak a demográfia féltudománya és a választási eredmények elemzői foglalkoztak komolyan a faji kérdéssel – amelyet persze tilos így címkézni.