Fekete városok

A Magas-Tátra és a Magura tövében, a vadregényes Hernád és a hűtlen Poprád folyók közt elterülő őserdőben valamikor a X–XI. században jelentek meg az első telepesek. A mesés szépségű Szepesség irtványfalvaiban és a későbbi híres városokban ezer esztendő leforgása alatt sokfajta eredetű, nyelvű, jogállású és kultúrájú nép élt egymás mellett – majd egymás helyében. A legutóbbi évszázad népcseréi mára drámai következményekkel jártak.A történelmi lengyel határon fekvő, átjárhatatlan Szepes-erdő felé – Anonymus szerint – a honfoglaló Bors vezér vitézei törtek elsőként utat. A legkorábbi ismert népelemek talán székelyek, és a „gömör-őrök” néven emlegetett, azaz a délebbre eső gömöri gyepűt védő, vélhetően török eredetű és nyelvű fegyveresek voltak a Hernád mentén, akik az előretolt határvonalat és a Baltikumba vezető kereskedőutat őrizték. Alighanem belőlük és magyar katonákból szerveződött a Szepességben az első magyar földi önkormányzat: a szepesi tíz lándzsásfalu alkotta szék, a „sedes nobilum X. Lancatorum comitatus Scepusiensis”. Ez az ősi, sokáig a nemesi vármegyék szabadságával felruházott jogi egység a mai Csütörtökhely és Betlenfalva környékén terült el, olyan, már a tatárjárás előtti nevükön ismert falvakban, mint Nagyőr, Őrmihályfalva, Strázsa.Lándzsások, bányászok, oltárfaragókA lándzsás vitézek szomszédságában a XII. században megkezdődött egy másik népcsoport szervezett betelepülése is. Az ősi szepesi vár környékén I. Géza király idejében (1141–61) megjelentek a szász földről és Sziléziából érkezett első családok. Erdőirtással lakhatóvá tett kis településeiket – Leutschau (= Lőcse), Käsemarkt (= Késmárk) stb. – 1241 tavaszán sorra elpusztították a Muhitól észak felé törő tatárok. Ezután IV. Béla király (1235–70) intézkedésére folytatódott a német ajkú vendégek immár sokkal nagyobb arányú behívása az elnéptelenedett tájra. Jordán comes, szepesi őrgróf személyében névről ismerjük a betelepítés szervezőjét, aki „kormánybiztosi” szolgálataiért Toporc és Szepesgörgő falvakat kapta örökös birtokul. Őbenne tisztelhetjük a Görgey-família ősét.A tatárjárás utáni évtizedekben sosem látott erővel folytatódott a Szepesség civilizálása. Mint eső után a gomba, úgy nőttek ki a földből a kis falvak és városkák. A szászok az uralkodótól nyert kiváltságuk szerint településeiket kőfallal vehették körül, Lőcsét és Késmárkot vásártartási és árumegállító joggal ruházták fel, ami a Lengyelországba vezető kalmárút mentén mesés gazdagságot hozott nekik. A főként kézművesipart űző szászok mellett a Szepesség – nyelvükön: Zips – déli felén, a Gömörrel határos Érchegységben már a XIV. században megjelentek a türingiai bányászok: Göllnitz, Szomolnok környékén aranyat, ezüstöt, vasat és rezet termeltek ki. Az itt birtokos Thurzó-család a következő két évszázadban európai gazdasági tényezővé emelkedett a hatalmas bányajövedelmek révén.A cipszereknek – délebbre gründlereknek, bulénereknek – nevezett szepesiek magukkal hozták szülőföldjükről ősi jogrendjüket, amelyet a magyar fennhatóság alatt zavartalanul tovább alkalmazhattak. A Zipser Willkürnek nevezett szokásjoggyűjtemény életük szinte minden részletére kiterjedt. „A lőcsei statutuumok megtartásához disznószív kellett és roppant fegyelem – írja Mikszáth Kálmán A fekete városban –, mert mélyen belenyúltak a magánéletbe. A szász polgár a törvények gyámkodása alá kerül már születése előtt, és ott marad haláláig. A kereszteléstől a temetésig minden szabályozva van; az iskolázás, az esketési árak, a lakodalmi ebédek arányai és költségei. Kártyát, koczkát, fényes fogatok tartását eltiltották, unalmukban aztán dolgozhattak az emberek, és gyűlt a pénzük.” Valóban: jogrendjük szigorú és következetes volt, ámde a középkor delelőjére az egész korabeli Magyarországon szinte példa nélküli gazdagság, virágzó kulturális és művészeti élet alakult ki a Szepességben. A kicsiny megyényi területen tucatjával sorakoztak a városok, valamennyi takaros piactérrel és városházával, emeletes polgárházakkal, mindenütt – a gótika korában már átépített és kibővített – templommal, bennük csúcsíves oltárokkal, amelyeket bámulatos faragott-festett szobrokkal és gyönyörű táblaképekkel ékesítettek. Virágzott az építő- és ács-, a kőfaragó-, asztalos-, kovács-, rézműves- és bronzöntőmesterség, a céhes iparosok remekei messzi földre eljutottak – a többnyire a kereskedelmet is maguk űző polgárok által.„Pénzzsák polgárok” és végvári vitézek„Nagy vonalakban ez a váza annak a keretnek, amelyben felvirágozának a XVI. század felvidéki szász városai, hol hemzsegnek a pénzzsák polgárok, kik az aranyakat és tallérokat ládákban tartják pinczéjükben, akik messze földön kereskednek borokkal és állati bőrökkel, nagy tőkéket forgatván, míg a nemes urak felváltva a törökkel a német ellen vagy a császáriakkal a török ellen csatároztak” – foglalja össze a történet lényegét A fekete város írója. Valóban, amíg a gőgös lőcseiek még a kapun sem eresztették be, akit nem akartak, a három részre szakadt, nagyobb felén megszállt országban a törzsökös magyarság két-három évszázadon át a harcmezőkön ontotta a vérét. A török hódoltságtól távol, a biztonságot nyújtó hegyek közt élő, idegen ajkú felvidéki népeket a végvárak gyakran éhező és nélkülöző katonái védelmezték. A Szepesség – és a szomszédos Sáros megye – mindazonáltal a legrégibb magyar családok fészke: innen ered a Berzeviczyek, Máriássyak, Sigrayak, Palocsayak és Szinyei Mersék családfája, s mellettük számos kisnemes lakott e tájon. Legtöbbjük éppen vitézségéért nyerte el címét, szablyás, törökfejes címerét.A hosszú háborús korszak alaposan felforgatta a Felvidék népességi arányait. A német ajkú polgárság mellett erős növekedésnek indult a régtől fogva Árvában, Liptóban, Turócban, a Felső-Vág és a Tátra vidékén, a Magurában és keletebbre élő szlovákság – korábbi közkeletű és hivatalos nevükön: a tótok. A zömében szászok lakta városok és magyar birtokok környezetében élő szlávok főként pásztorkodással és erdőműveléssel, illetve az ezekhez kapcsolódó egyszerű mesterségekkel foglalkoztak. A történelmi Magyarország legszegényebb, legelmaradottabb kisebbségének számítottak, csak a XIX. század derekán ébredő nemzeti öntudatuk, hirtelen támadt aktivásuk és a kívülről működtetett pánszláv agitáció révén emelkedtek országos politikai tényezővé. A történelmi Szepesség életében alig játszottak szerepet.A huszadik század „nyertesei”Az első világháborút lezáró Párizs környéki béketárgyalásokon azonban szinte főszerepet osztottak rájuk a győztes nagyhatalmak: Észak-Magyarország szinte teljes területét az újsütetű cseh–szlovák köztársaságnak ítélték Trianonban. Kilenc évszázados történelmi-állami folytonosság szakadt meg 1920 júniusában. A magyar tisztviselői kar tagjainak és családjaiknak nem volt jövőjük az úgynevezett Szlovenszkóban, legtöbbjük átjött Magyarországra. A birtokos osztálynak, a gyárak és földek tulajdonosainak el kellett szenvedniük a csehek agresszív gazdasági nyomulását, a nacionalizálásnak nevezett intézményesített rablást. A szászok és a városlakó németek első – egyelőre kisebb – hullámai elindultak a régen elhagyott anyaország felé.Ám a történet java még hátravolt! A második világháború vége a tatárjárás óta nem látott vészt hozott a felvidéki németségre. A szovjet ármádia és a nacionalista-kommunista szlovák partizánok vérengzése elől tömegével menekültek nyugatnak a szepesi szászok is, a kicsiny megyéből mintegy 60 ezren. Aki helyben maradt, azt keletre hurcolták, csak hosszú „kerülővel” és sok év után került német földre, ha túlélte Szibériát.A híres városokban az ötvenes–hatvanas évekre szinte kihalt a német szó – egy időben törvény tiltotta lakáson kívül a német beszédet. Lőcsére, Késmárkra, Iglóra, Poprádra tömegével érkeztek szlovák munkások, a szocialista ipartelepítéssel teljes népcsere történt a Tátra vidékén (is). A frissen jött szlovákság kíséretében azonban érkezett még egy népelem, amely – mint másutt is Kelet-Közép-Európában – a fizika törvényei szerint tölti be a mesterségesen előidézett etnikai vákuumot: a cigányság. A második világháború óta eltelt öt-hat évtized alatt a történelmi Szepesség szinte „elfeketedett”: a Hernád menti ipari központok – Korompa, Igló, Poprád – peremén és a környékükön lévő, szászoktól elhagyott falvakban szabályos cigány kolóniák alakultak ki, olyan „festői” képet mutatva, mintha valahol Indiában járnánk. Lőcse gyönyörű belvárosa a világhírű Szent Jakab-templommal és a nevezetes városházával ma bizarr díszletéül szolgál a hatalmas piactéren céltalanul kószáló, magnóból rapzenét bömböltető, agresszívan hangoskodó cigányoknak. Az egykori polgárságnak hűlt helye.Nem messzi a „fekete várostól”, a lélegzetelállítóan hatalmas Szepesvár tőszomszédságában, a Szepesolasziba (= Wallendorf) vezető út mentén a minap negyedik világbeli cigány telepekbe ütköztünk. Az országút egyik felén primitív betonpanelekben, szemközt fadarabokból, ágakból összetákolt kunyhókban élnek a romák. Szemlátomást gondtalanul. A falu neve: Zehra. Magyarul: Sigra, a Sigray-család ősi fészke. Tüneményes szépségű román kori, gótikus templomában különleges értékű XIII–XIV. századi falfestmények, csúcsíves szárnyas oltárok, gyönyörű reneszánsz műkincsek láthatók. Az „objektumot” az UNESCO felvette a világörökség különlegesen védett emlékeinek listájára. Kétszáz méterre tőle a cigány gettó. Időben hat–nyolcszáz év áll közöttük.Este jóféle cseh sörök mellett eltöprengtünk az egy szóval „haladásnak” nevezett újabb keletű társadalmi-politikai fogalomról.