Gondolatban lépni

A hegy előtt mindig félek. Elindulni egy sziklafalon félelemmel jár, de ettől marad meg az emberben a kontroll. Ha nem biztosítom magamat, akkor nemcsak a saját, hanem a társam életét is kockáztatom. Éppen az a szép benne, hogy nem legyőzni kell a társamat, hanem összefogni vele – magyarázta Szendrő Szabolcs.A legmagasabb csúcsokat elért hegymászó féllábú. Mindent teljesített, amit a legjobbak, így nem arról van szó, hogy féllábúként képes-e valamire, hanem arról, hogy féllábúként olyan teljesítményekre volt képes, mint a magyar hegymászók legjava. Az emberben felébred a kíváncsiság, hogy mégis hogyan, hiszen a lábnak óriási szerepe van ebben a különösen nagy kockázattal járó sportban.A balesetSzendrő Szabolcs tizenhat évesen még súlyemelőnek készült, az országos csúcshoz közelítő eredményei voltak abban a sportágban.„Technikumba jártam Pesten, és siettem az edzésre. Ki nem hagytam volna egy edzést. Megpróbáltam felugrani a vonatra, de nem sikerült. Nem vágta le a vonat a lábamat, hanem a sarkam kicsit megsérült – mesélte. – Bevittek a kórházba, és megkérdeztem a mentőstől, hogy lehet-e ezzel a sérüléssel majd súlyt emelni. Azt válaszolta, hogy megoperálják, aztán helyrejön. Három nap múlva, amikor egy operáció után felébredtem, a nővérke ott sírdogált az ágyam szélén. Azt hittem, neki van baja, de kiderült, hogy nekem van bajom. Hiányzik a bal lábam a térdem alatt. Megrándítottam a vállamat, és ezzel el volt intézve...”„Azóta sohasem vágytam rá, hogy két lábam legyen, nem szoktam erről álmodni. Pontosan az a lényeg, hogy tudomásul vettem. Hiszek abban, hogy bizonyos események bekövetkeznek. Százszor felugorhatok a vonatra, és százszor megúszhatom. Ám ugorhatok egyszer, és a nyakamat szegem. Megtörténik az esemény, de utána megvan a szabad akaratom, és bármit tehetek. Jogomban áll elmenni a kocsmába vagy koldulni, de én elég ostoba voltam ahhoz, hogy hegyet másszak. Az életet sokszor túlbonyolítjuk. Én is. De nem ezt a részét, úgy látszik.”Szendrő Szabolcs elmesélte, hogy a láb hiányát nem lehet érezni. Most sem érzi, csak tudja, hogy nincs lába. Sőt tornáztatnia kellene: lábfejkörzéseket kellene végeznie a nem létező végtaggal. „Voltak fantomfájdalmaim. Időjárás-előrejelzésben jobb voltam, mint akármelyik levelibéka, mert ha úgy éreztem, hogy kést döfögetnek a sarkamba, vagy csavargatják a lábujjaimat, az a hideg vagy a meleg idő közeledtét jelentette. A hegymászásnál túlstrapálom magam, és ez fájdalommal jár, amelyet ott is érzek, ahol nincs testrészem.”A sziklaA féllábú fiú hét évig versenyszerűen kajakozott, az utolsó négy évben első osztályú versenyzőként. Nem különböztették meg a többiektől, de a kajakozással az volt a baj, hogy sportolni szeretett, versenyezni nem. Szendrő Szabolcs elmondta, hogy a hegymászásban számára az az egyik pozitívum, hogy nem legyőzni kell a másikat, hanem összefogni vele, rábízni az életetünket. „Elkezdtem sóvárogni a hegyek után, de tudtam, hogy alkalmatlan vagyok rá. Elsőnek az Ördög-sziklát másztam meg a Dunakanyarban, és akármekkora kis kődarab elbűvölt.”Megnősült és dolgozni kezdett a vasútnál lakatosként. „Úgy gondoltam, nem fér bele az életembe, hogy apa legyek, és versenyre járjak egyszerre. Jó apa akartam lenni, de nem sikerült. Úgy mosogattam, hogy lejött az aranyszegély a tányérról. Hasonló esetek miatt váltunk el.”Elindult túrázni, először Magyarországon, majd a Tátrában. Mindenhova egyedül ment. „Mondhatjuk, hogy felelőtlen voltam, mert amiket akkor megtettem, ma már nem tenném. Nem meghalni indultam. Azért mentem egyedül, mert tudni akartam, hogy egyáltalán képes vagyok-e rá, hogy megmásszam egy hegyet. Nem akartam senkinek sem a nyakán lógni. Felelőtlenség? Ugyanaz az eset, mint a vonattal: egyeseknek megadatik, hogy nyolcezer méteres hegyeket másszanak meg, és nem történik semmi bajuk, mások pedig az első tátrai túrán az életüket vesztik. Rájöttem, hogy szeretnek a hegyek, elfogadnak.”Szendrő Szabolcs először megpróbált beiratkozni egy hegymászótanfolyamra, de amikor kiderült, hogy fél lába van, azt javasolták, felejtse el ezt a sportot. Nekivágott magában, hiszen nem akadt másik féllábú hegymászó. A nyolcvanas évek elején viszont már felvették a hivatalos hegymászóklubba. Ekkortól részt vehetett az expedíciókon, csúcsokat mászott meg, köztük a nagy eredménynek számító nyolcezer méteres Cso-Ojut és a Kedar Dome keleti falát. Szendrő Szabolcs kalandjairól az idén könyv is jelent meg. „Rendesek voltak velem a hegymászók, hiszen ha elhívtak egy expedícióra, és végigcsináltam, akkor látszólag csökkent a teljesítményük értéke, hiszen azt mondhatták nekik, hogy biztosan nem volt nehéz, ha egy féllábú is képes volt rá.”A technika„Hívtak, hogy menjek oktatni, de nem vagyok rá hajlandó. Rosszra eleve nem oktatok senkit. Másrészt pedig nem tudom, hanem érzem, hogyan kell mozogni. Ha fel kell lépni a sziklán, a jobb lábammal teszem, utána lépek a ballal, keresek egy olyan pontot, ahol stabilizálni tudom magamat. A bal lábammal sohasem érzem, hogy min állok, ez igaz, viszont minél többet mozgok, annál biztosabban érzem magam.” Szendrő Szabolcs kevesebb mint tízszer esett az utak során. „A Kedar Dome-on bent voltunk a táborban, és öt méter széles jeges oldalon kellett átmenni. Rosszul léptem és megcsúsztam. Úgy éreztem, most meghalok. Negyvenöt fokos jégfalon hágóvas és jégcsákány nélkül csúsztam lefelé, de szerencsére nem porhó volt rajta, hanem keményebb, amiben meg lehetett akadni. Hatszáz méter tátongott alattam. A barátom eresztette le utánam a kötelet.”A társEgy fotókiállításon találkoztam először Szendrő Szabolccsal. A hegyekben készített képeit mutatta be. Az utolsó kép a második feleségéről készült. „Neki köszönhetem, hogy ezekre a hegyekre eljuthattam, és végül azért hagytam abba, hogy őt ápolhassam. Tavaly meghalt. Nyugodtan mondhatta volna, mint bármelyik asszony, hogy ne erre költsük a pénzt. De ismert, tudta, milyen fontos nekem a hegymászás. Nehéz volt tőle elszakadnom. Fontos volt, hogy valaki vár rám, akinek elmesélem az élményeimet, és együtt keretezzük a képeket. Másként szeretem a feleségemet, a gyerekeimet és a hegyeket.”