Három szoba…

Gyakran mesélek a gyereknek – aki már húsz felett jár, és ez szükségszerűen meghatározza a mese jellegét – egy országról, ahol hihetetlen dolgok történtek, sőt történnek időnként ma is, olyanok, amelyek máshol nem fordulhatnak elő. Ebben az országban, Európa kellős közepén, Magyarországon 2001-ben is az egyik legnagyobb gond az, hogy nincs mindenkinek megfelelő lakása.Ebben az országban még most, ennyi évvel a világégés után is háborús golyónyomok díszelegnek itt-ott a főváros falain – a fővárosvezetés legnagyobb dicsőségére –, évtizedek óta nem tatarozták a lakóépületeket, üres telkek őrzik lebombázott házak emlékét, így együtt ritka alkalmas díszletül szolgálva ide látogató nyugati filmeseknek háborús alkotásaikhoz.Ebben az országban egyrészt a romba dőlt városi lakóházak, másrészt pedig a városok szocialista nagyiparába terelt vidéki embertömegek olyan egymást gerjesztő folyamatokat hoztak létre a háború utáni évtizedekben, amelyek eredményeként minden korábbit felülmúló lakáshiány alakult ki. Erre a hiányhelyzetre a torz, diktatórikus társadalmi viszonyok mellett természetszerűen rakódott rá az állam által palástolt korrupció, a csalás, miközben magától értetődően bontakoztak ki a politikai döntéshozók diktálta irracionális gazdasági és műszaki megoldások is.Ebben az országban a lakáshelyzet – az állampolgár lakáshoz jutásának – megoldására szolgáló „gazdasági” lehetőségek széles skáláját hozták létre az egypártrendszer szolgálatkész hivatalnokai. E skála egyik szélén a lakáskiutalással jutalmazott hűséges káderek, másik szélén pedig azok a szerencsések – vagy szerencsétlenek – álltak, akik olykor egy élet munkájának eredményéből költözhettek be egy szövetkezeti panellakásba.Mert ebben az országban a lakáshiány „műszaki” megoldását sem a műszakiak, a mérnökök, hanem ugyancsak a hatalom pártközponti, minisztériumi, tanácsi képviselői alakították ki. Így születhettek meg a házgyári lakótelepek, a panellakás-rengetegek, a léleksorvasztó, életmód-szegényítő betonkaptárak.Mesélem a fiamnak, hogy ebben az országban és ebben a társadalomban a lakáshiány sokkal többet jelentett, mint valamiféle egyszerű lakóhelyszerzési nehézséget. Itt játékfilmek cselekményét lehetett a lakáshoz jutás körüli konfliktusokra építeni, gondoljunk akár egynémely csendes otthonra vagy éppen két emelet boldogságra. Ebben az országban filmvígjátékot lehetett arra a félreértésre alapozni, hogy a tanácsi bürokrácia ugyanazt a lakás több embernek is kiutalta, mondjuk a Bástyasétány 74.-ben.Ezt a lakásínséges, mindennapjainkat átszövő feszültséggócot örökölte meg az új rendszer, a polgári kormányzat, és ha nem is azonnal, de napjainkban már letagadhatatlanul megküzdeni látszik a sanyarú örökséggel. Érthető tehát az is, ha a gyászos örökség megalkotóinak jogutódai most felhorkannak és támadnak: mi dolog az, hogy egy ilyen megoldhatatlannak hirdetett feszültség hirtelen enyhülni kezdjen. A hadmozdulat egyik szárnya a bankrendszer, a finanszírozás felől támad, fékezve a valódi polgárbarát, a piacgazdaságot építő országok gyakorlatának megfelelő hitelezési rendszer kialakulását, közben kicsinyelve az eddig kialakított pénzügyi kedvezményeket. A csapások másik hányada a pályázati rendszerre, kiváltképp az állami támogatású bérlakásprogramra összpontosítja lövedékeit.Csak hát a számokkal megint baj van. Jóllehet az egykor munkavállalók olvasmányának számító napilap címoldalán állapítja meg háromhasábos címével: „A tehetősebbeknek kedvez a mai lakásfinanszírozás”, alább pedig „szakértőkre” és „pénzintézeti véleményekre” hivatkozva emeli ki újólag: „A Széchenyi-terv a tehetősebbek boldogulását segíti” – a hangzatos fanyalgásokkal szemben konkrét adatok sorakoznak. Csupán néhány kiragadott szám: a bérlakásprogram háromnegyed éve alatt 3329 lakás felépítése, vásárlása, illetve kialakítása kapott állami támogatást, összesen csaknem 13 milliárd forintot. A 2084 szociális bérlakás, az 1217 úgynevezett költségelvű bérlakás és a 28 fiataloknak bérbe adható garzonlakás négyzetméterenkénti átlagára 122 ezer forint. Tanulságos – és az ellenzők által gyakran torzított – számsort ad az építési engedélyek számának alakulása is, amely 2000-ben 44 709-cel az utóbbi évek rekordját érte el.Természetesen szívesen mesélném a fiamnak, hogy hamarosan teljesen megszűnnek a lakásgondok, hogy nemsokára minden állampolgár alanyi jogon juthat lakáshoz – de hát ettől messze vagyunk. Egy olyan országban, ahol évtizedeken át embertelen, családellenes, nemzetgyötrő lakáspolitika volt, már az is nagy eredmény, ha a lakóhelyhez jutás, a „három szoba” lehetősége nem mese, hanem konkrét valóság.