Isten malmai

A rendszerváltozás küszöbén,1989-ben interjút készítettem a Magyar Nemzet számára Szennay Andrással, a pannonhalmi főapáttal. Előzőleg tizenhat főpapnak küldtem el kérdéseimet, amelyek az akkori idők szellemében „nyíltak” voltak, de valószínűleg kockázat nélküliek.A felkért egyházi méltóságok közül hárman hajlottak arra, hogy „evilági” – sőt politikai –, bár a hitéletet közelről érintő dolgokról nyilvánosan véleményt mondjanak. Seregély István egri érsek, Gyulai Endre szeged–csanádi megyés püspök és Szennay András.A nyugállományba vonult főapát ma tölti be 80. életévét. Ám nem csupán ünnepelni s köszönteni akarom őt. Érdeklődésem leginkább arra irányul, miképpen érzi kibontakozni a 12 évvel ezelőtt megsejtett jövőt, amelytől a szabadság, a demokrácia, a nyíltság, a becsület, a hit egyre növekvő jelenlétét reméltük. A Magyar Nemzetben megjelent írás címe egy idézet volt a beszélgetésből: „Fel kell számolni a hazugságok világát.”Mai kérdéseim az akkor elhangzott válaszokra épülnek, s a jelen feleleteivel együtt minden bizonnyal megvilágítják a főapát jellemét, köszöntik 80 évét, regélnek arról, hogy valójában kicsoda ő.(Mielőtt kérdéseire válaszolnék – mondja Szennay András –, szeretnék utalni rá, hogy tizenkét évvel ezelőtt valami biztosan elmúló utolsó állomásánál várakoztunk. Ma ez nem így van. Az átalakulás folyamata még képlékeny. Sok egymással küzdő sakkfigura mozog a táblán. Hogy én kinek drukkolok, az senki számára sem lehet kétséges.)– A Rákosi- és Kádár-korszak egyházellenes rémtetteire emlékezve ön ’89-ben az ítéletet hívő emberként „Istenre, no meg a történelemre” bízta. Milyen ítélet született?– Tizenkét évi töprengés és olykor-olykor feltámadó rezignáció után ma sem tudok jobb választ adni, mint akkor: Isten malmai lassan őrölnek. Ítéletét – így gondolja a hívő ember – nyilván már meghozta, amikor látta számtalan embernek, köztük az egyház tagjainak, vezetőinek szenvedéseit, az ellenük végrehajtott aljas tetteket. Látta, kivárt, kivár, talán a megtérésre hagy időt. Hogy felmentésre kerül-e sor vagy „ítélethirdetésre”, arra földi ember választ nem adhat. De Krisztus szava érvényben van: imádkozni kell a meghalt vagy élő üldözőkért. Hogy ez nehéz? Persze, nagyon.– Beszélt arról is, hogy „ilyen erőszakos akciókra” az egyház kétezer éves története során ismételten sor került. Véleménye szerint befejeződtek „ezek az akciók” Magyarországon, vagy a háttérben kísértenek még?– Beszűkült, saját „sebeinket nyalogató” szemléletről tanúskodna, ha csakis az egyház megpróbáltatásaira, gulágra küldött, börtönben sínylődő, megkínzott, kivégzett tagjaira gondolnék. Természetesen mindezek nagyon közelről érintettek és érintenek ma is. Talán ne emlékezzek 75 éves korában deportált édesapámra, vagy ne jusson eszembe az ötéves szovjet, majd hároméves ÁVO-s fogságot szenvedő testvéröcsém és százezernyi társa? Magyarországon nem csak egyházüldözés volt. Hazájukat szerető emberek tömegei szenvedtek a megszállók és „megtorlók” kegyetlenkedésétől. És szenvedett természetesen a magyar egyház is. Hogy kissé igazodjam a „beszűkítő” kérdéshez: az egyház elleni durva akciókat ma bizonyos szempontból veszélyesebbek követik. Veszélyesebbek, mert lelkeket zavarnak meg, fiatalok, útkeresők lelkét. Talán úgy fogalmazhatnék, a hit, az egyház elleni rafinált „második szándékú” támadásoknak – ezt a kifejezést ifjúkori vívó múltamból veszem – ma is tanúi lehetünk. Egyes személyek és csoportok bámulatosan találékonyak, amikor Isten „ügyén”, egyházán, annak tagjain ütni lehet. Például: nincs túl kritikus látásra szükség ahhoz, hogy észrevegyük a különböző médiumokban lassú méregként ható szavakat, „tényképeket”, akciókat. A durva, otromba élcelődésnek is akad nézője, de remélem, egyre kevesebb. Az öregkornak – jó néhány hátránya mellett – előnye is van. Az ilyen „háttérakciókon” olykor mosolyogni is tudok.– Ismét 1989-es szavait idézem: „Krisztus nem azt ígérte meg egyházának, hogy minden helyen és mindig virágozni fog.” Üldözésről viszont beszélt. Sokan úgy vélik, hogy az üldöztetés után szinte túlzó a mai virágzás. Ön hogy látja ezt?– Ha a hazai egyházunkra vonatkozik a kérdés „virágzásra” utaló szava, akkor inkább én kérdeznék: miben, miért, hogyan virágzik? A hazai egyház anyagi lehetőségei szerények. Minden állami támogatás mellett alig futja többre, mint a legszükségesebbre, lerombolt templomok, egyházi épületek, plébániák, iskolák felújítására. Kétségtelen, akadnak ma is köztünk kereszténységtől távol álló, azt elutasító, netán gyűlölő emberek. Az ilyenek az állami támogatásról olvasva, hallva, azt érvként használják: lám, lám, a „keresztény kurzus” kivirágzóban van. Túlzó virágzás? Erről már csak azért sem beszélhetünk, mert nemigen tapasztalható olyan szuperaktív vezetés, ötletgazdagság a történelmi egyházak vezetői és munkatársaik részéről, hogy az a szemben állókat, netán semlegeseket – vannak ilyenek? – zavarná. De ha mégis virágzásról beszélhetnénk, az annak következménye, hogy egyre több keresztény és örvendetes módon: fiatal keresztény végez komoly munkát azért, hogy a magyar egyház teljesebben tölthesse be Krisztustól kapott küldetését. Ez a törekvés motiválja azt is, hogy igyekeznek részt venni a közéletben. Örömmel tapasztalom, hogy egyre több a keresztény elveket, értékrendet szem előtt tartó, szavait és tetteit aszerint alakító köztisztviselő, politikus. Mégsem virágzásról kellene beszélnünk, hanem újraélesztési törekvésről. Ennek a távol vagy szemben állók aligha örülnek. Egyről azonban nem feledkezhetünk meg: a virágokat ugyan le lehet tépni, de a tavaszt feltartóztatni nem lehet.– Az ön szavai: „Kereszténynek lenni azt is jelenti, hogy hatni a közéletre... Az elkötelezett keresztény a szeretet kultúrájáról tesz tanúságot.” Jelenleg miként teheti ezt?– Hatni a közéletre? A válasz, úgy vélem, könnyű. Ki-ki a saját helyén, a családban, a munkahelyén, sőt még szórakozás közben is viselkedjék keresztény módjára. Urambocsá, jó lenne, ha ezt a törekvést a politikusok is magukévá tennék. Senki sem nézheti páholyból az eseményeket. Felelősek vagyunk. E felelősség nemcsak lelkiismeretes munkát, hanem olykor kritikus szavakat, magatartást is követel(ne). Például attól az apától, anyától, aki nem tiltja meg, hogy gyermeke órákat töltsön korunk „frigyládája”, a televízió előtt. A szeretet kultúrája? Keresztény hitünk szolgálatvállalásra küld. Minden keresztény erőforrás lehet, a szó átfogó értelmében, a kulturáltabb jövő alakításában. Napjainkban nem úgynevezett ellenállókra, önmagukat vitákban kiélőkre, hanem konstruktív erőket felsorakoztató „felemelőkre” van szükség. Ugyancsak a szeretet kultúrájából fakad, hogy a fájdalmakat enyhítsük, a belső békét – mikor lesz már e hazában ez természetes állapot? – erősítsük. A kérdés utolsó szavaira, hogy jelenleg miként teheti ezt, a rövid válasz: a szeretet, a jóság, a megértés, a békességteremtés – és még sorolhatnám – ellen nincs törvény. Megvalósításukra azonban van: Krisztus törvénye, s általa válhat életet gazdagító valósággá a szeretet kultúrája.– A szocializmus átalakuló pártjáról szólván önnek 1989-ben Münchausen báró jutott eszébe, aki a mocsárból saját hajánál fogva húzta ki önmagát. A bárónak sikerült. Annak a bizonyos pártnak?– Münchausen bárónak is csak a mesében sikerült.– Aggodalmának adott hangot 1989-ben, hogy „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. Ma is így érez?– Ha a parlamenti és egyéb pártok gyűlölködő, érvek nélküli, olykor dühtől torz megnyilvánulásaira, ha a nyomtatott és elektronikus sajtó destruktív szövegeire, kommentárjaira gondolok, akkor úgy érezhetem, hogy a legjobb úton haladunk a széthullás felé. Talán nem fogják félremagyarázni, ha most egy – emlékezetem szerint – Kodály által megzenésített szöveget idézek: Isten, támassz köztünk hőset, Isten, támassz köztünk bátrat! Bátor emberekre van szükségünk, akiknek van elég tudásuk és kurázsijuk, akik álmodni mernek, remélnek és cselekszenek. Nem egy hősre, egy bátor emberre, hanem sokra, egyre többre van és lesz szükségünk, hogy az oldott kéve sorsára ne jussunk. Hiszek abban, hogy minden bomlasztás ellenére megőrzött nemzeti értékeinknek változatlanul életfenntartó ereje van és lesz a jövőben is.– Mintha képes lett volna egy évtizeddel előre látni. 1989-ben szó szerint ezt mondta: „Nagyobb megbecsülést kell adni a családnak.” A jelenlegi kormány egyik deklarált fő törekvése ez. Ön hogy ítéli meg ennek a deklarációnak a hitelét?– A közelmúlt történetének sajátos, nem megszervezett, mégis valóságos egybecsendülése, hogy amikor a kormányprogramban megjelentek a család felértékelését, segítését előirányzó tervek, ugyanakkor a Magyar Katolikus Püspöki Karnak egy szakemberekből álló bizottsága elkezdett a családról szóló körlevél megfogalmazásán dolgozni. Mint ismeretes, ez a körlevél 1999-ben jelent meg. Mondhatnék-e mást: örülök annak, hogy a jelenlegi kormány kiemelt helyen kezeli a családok boldogulását, s hogy ennek érdekében sokat tett, és sokat tervez tenni a jövőben is.– „Az igazságot kell hirdetnünk, arról kell szólni” – mondta ön. Ha nem is az igazságról, de „a tényekről” szól az egész média. Ez a nyilvánosság hatékonyabb, mint ha az igazságot a háztetőkről hirdetnék, miként Jézus kérte követőitől. Hogyan tart lépést az egyház a virtuális valóság papjaival?– A tökéletesedő technika bármely hirdetési lehetőséget a végtelenségig képes fokozni. Ha azok, akiknek ezek a technikai eszközök a birtokukban vannak, valóban az igazságot – ha nem is szükségképp Krisztus igazságát – keresik, nagy szolgálatot tesznek az emberiségnek. A technika útján közvetített szavak azonban sajnálatos módon gyakran hamis gondolatokat, a képekben közvetített tények pedig nemegyszer – manipulált beállítások, kommentárok segítségével – már nem az igazságot, nem a valós világot juttatják el az olvasókhoz, a nézőkhöz. Hogyan tart lépést mindezzel az egyház? Sehogy. Mit tehetne megfelelő személyi és anyagi feltételek nélkül. Változatlanul joga és kötelessége minden lehető eszközt megragadni, hogy a torzításokat, hazugságokat s a modern aranyborjúkultuszt leleplezze.– A szocialista korszak politikai, erkölcsi és gazdasági kríziséből a kiutat ön 1989-ben a „nemzeti összefogásban” látta. Akkori véleménye szerint: „Az emberi értékek megbecsülése, a tiszta erkölcs iránti vágy új értékrendet stabilizál. Én azt mondom: evangéliumi értékrendet.” Mi a véleménye ma?– Az akkor elhangzott megjegyzésemet ma is helyesnek tartom. Más kérdés, hogy a válaszomban foglaltak milyen mértékben realizálódtak az elmúlt évtized során. Az új és egyben ősi, mert evangéliumi, sőt ószövetségi – lásd tízparancsolat! – értékrend elfogadása, a tisztultabb erkölcs utáni vágy realizálása régen is, ma is minden keresztény életfeladata. Amit az elmúlt évtized után kénytelen vagyok megállapítani: a történelmi keresztény egyházak az elnyomás évtizedei alatt sokkal jobban „kivéreztek”, mint ahogy azt a rendszer átalakulásának kezdetén sejthettük. Népünk hosszú kálváriája után csak kevesen maradtak, akik elegendő szellemi-erkölcsi-lelki tartalékkal rendelkeztek, hogy „véradók” lehessenek a kortársak és a felnövekvő ifjúság számára. Nemzeti összefogásra nagyobb szükségünk van, mint valaha. Csodálatom és tiszteletem azoké a fiatal, életerős, jól képzett nőké és férfiaké, akik egyre nagyobb számban vállalják és végzik az új értékrendet stabilizáló munkát.– Egy helyütt közbevetette, hogy „nem szeretnék újra arról a szocialista humanizmusról hallani, amely szinte mindig frázis volt”. Szerette, nem szerette, hallott és hall ma is. Milyen érzéssel fogadja ezt egy-egy olyan szájból, amely már réges-rég megtanult beszélni?– Nagyon rossz érzéssel, olykor bosszankodva, máskor csodálkozva. Hogy ennek a bizonyos humanizmusnak vannak-e ma is követői, erre intellektuális becsületességgel azt kell válaszolnom: nem tudom. Ha vannak még, akkor nagy szeretettel kérem őket: álljanak a tükör elé, és mondogassák, hogy milyen boldoggá, műveltté, gazdaggá tettük népünket a szocialista humanizmus gyakorlásával.– „Ha valaki eljut annak a felismeréséig, hogy hibázott, vonuljon vissza”, mondta ön tizenkét évvel ezelőtt a legnagyobb természetességgel. Tud ilyen „visszavonulni kész” emberről?– Mind polgári – politikai –, mind egyházi körökből hozhatnék fel példát arra, hogy a visszavonulás eszükbe sem jutott azoknak, akiknek ez kötelességük lett volna. Sajnos még elnézést sem kértek „életművükért”.– Egyházi vezető személyiségként ön azt mondta: „Nem előjogokat kívánunk, hanem a teljes lehetőségét annak, hogy hirdessük az evangéliumot.” A „lehetőséget” kereső Antall-érára a „keresztény kurzus” kifejezést sütötték rá. A jelenlegi kormányt is hasonló vádakkal illetik. Ön szerint a jobbközép politikusai tényleg letértek a józanság útjáról?– A „keresztény kurzus” vádján eleinte csodálkoztam, majd bosszankodtam. Később már csak mosolyogtam azokon, akik erről szóltak, írtak, akik ettől féltették népünket, hazánkat. Talán nem tévedek, ha így fogalmazok: csak a történelmet nem ismerő, félművelt emberek félhetnek hazánkban a keresztény elvek megvallóitól és ez elvekből fakadó gyakorlat képviselőitől. Úgy tűnik, olyanok szólnak, írnak keresztény kurzusról, akik az egyház szabadságát, a keresztények jogainak gyakorlását ma is a templomba vagy épp a sekrestyébe szorítanák vissza. Egy biztos: ezek emberségből, történelemből, jogtiszteletből és sok minden egyébből megbuknának. Azt hiszem, hogy ezek előrebocsátása után már nem kell bővebben válaszolnom a józanság útjáról való letéréssel kapcsolatos kérdésére.– Az előbb említett vádak általában a „nép nevében” hangzanak el. „Népünk mindig Istenéhez, hazájához ragaszkodó volt”, mondta ön anno. Fenntartja ezt?– Nem szeretnék rossz emlékeket idézni. A „nép nevében” hangzott el annak idején számos gyalázatos népbírósági ítélet, és napjainkban is előfordul, hogy egy-egy politikus úgy nyilatkozik, mintha azt gondolná: a nép én vagyok. De saját, nyolc évtizedes élettapasztalatomra visszagondolva változatlanul fönntartom állításomat. Akkor múlt időben szóltam. Mintegy ezer év igazolt. Megújuló társadalmunknak ma is Istenükhöz, hazájukhoz ragaszkodó emberekre, mindenekelőtt fiatalokra van szüksége.