Jó hírek, rossz hírek

Már jó ideje nem az a fiatal „gyerek”, akiről rögtön az jut eszünkbe, hogy tizennyolc évesen és utána jó ideig a délszláv háború tudósítója volt. Nem mintha ez hátrány lenne, csak hát olyan a világunk, hogy a békés oldala is éppen elég izgalmat és felfedeznivalót nyújt. Ezt teszi mostanság Vujity Tvrtko. A miami egyetem nemzetközi kommunikációs és televíziós szakának egykori diákja ma előadásokat tart az USA-ban. Témája: újságírás nem megszokott körülmények között.Tavaly decemberben jelent meg könyve, a Tizenkét pokoli történet, és – noha neve nem szerepel a címoldalon – riportjai ott vannak Kirády Attila most megjelent Csernobil-vádirat című kötetében. Ennek kapcsán találkoztunk a minap, és kérdeztem mindarról, amit eddig megélt, s maga körül lát.– Úgy tűnik, minél több agressziót, pusztulást tud „megidézni” valaki manapság a sajtóban, annál kapósabb. Mindig kételkedem, amikor a menedzserek azt mondják: ez tömegigény, ki kell szolgálni... Mit gondol erről?– Az USA-ban egyszer próbálkoztak olyan televíziós hírműsorral, hogy csupa jót közöltek. Bele is buktak. Nyilván benne rejlik az ember természetében, hogy a rossz hírek, tragédiák jobban megfogják. S mivel több újság fogy, a televíziós csatornák nézettségi mutatója felszökik, „ha csorog a vér”, s mindez számokban is mérhető, bekalkulálják az üzletmenetbe. Magam nehezen tudnám eldönteni, hogy ki és mi a valódi gerjesztő. Eléggé sokatmondó az a hazai eset, amikor egy Pazaurek Dezső nevű vállalkozó Rizikó tours cégér alatt „haláltúrát” szervezett a délszláv térségbe, többek között Koszovóba. Az utazásra harmincan jelentkeztek, újságok írtak róla, híradókban szerepelt a szervező sajtótájékoztatója, holott ő csak fogadott a haverjaival, hogy ezzel címlapra kerül. Ez a történet nemcsak arról szól, hogyan tette lóvá a sajtó nagy részét valaki, hanem – sajnos – azt is jelzi, hogy a szenzáció gyakran értékesebb, mint a valódi hír.– Másfajta médiáról tehát ne is álmodjunk?– Engem mindig a „másfajta” felfogás érdekelt. Bár ott voltam a délszláv háborúban, jártam Csernobilban, de ugyanúgy foglalkoztat az, ami a kisebb közösségekben történik, izgatnak az egyéni életutak, konfliktusok, emberi tragédiák.– Mi a célja ezzel?– Megmutatni, hátha valaki vagy valakik elgondolkoznak rajta. Talán még okulnak is belőle.– Nem „önáltatás” mindez?– Nem hinném.– Az utóbbi tíz évben elég sok „hétköznapi” tragédiával találkozott ebben az országban is. Mi viselte meg leginkább? Már amennyire rangsorolni lehet.– Például az, ami egy kis Tolna megyei faluban, Pörbölyön bekövetkezett. Az egész országot megrázta a buszbaleset híre, tizenegy gyermek halála. A személyes részvéten túl az volt a döbbenetes számomra, ahogyan a gyermeküket elveszített szülők egymás ellen fordultak az adomány, a pénz miatt. Egyszerűen nem tudtam felfogni, nem értettem.– Mint televízióriportert, filmest jórészt a szenzációs témákért fizetik. Sose gondolt arra, hogy idejekorán „kiég”? Vagy elveszíti az önkontrollját?– Személyes kontrollomat alapvetően segíti, hogy a civil szféra újságírójának tartom magam.– Ez hogy értendő?– Noha mindig érdekelt a politika, kifejezetten távol tartom magam tőle. Ilyen jellegű nézeteimet, állásfoglalásomat nem vittem be a munkámba. Ilyen riportjaim, írásaim nem voltak, talán most a Csernobil-vádiratban érintek egykori hatalmi köröket, döntéshozókat. Kifejezetten büszke vagyok arra, hogy az elmúlt tizenegy év alatt címkét sem ragasztottak rám.– Szerencse fia. De nehezen tudom elképzelni, hogy nem ismer befolyásos embereket, politikusokat.– Természetesen ismerek. De nem készítettem és nem készítek politikusokkal interjút vagy a tevékenységükkel kapcsolatos elemzést.– Most dicsekszik vagy sajnálja?– Más érdekel. Az én filmjeim, riportjaim egyetlen kritériuma, hogy a téma, a történet legalább annyira megfogja a közönséget, mint engem.– Mennyire énközpontú? Ugyanis a kamera, a nagy nyilvánosság nem ugyanazt jelenti a professzionistának, mint a szorult helyzetben lévő embernek. Magyarán: az egyik tudatosan él a média eszköztárával, ismeri a hatását, míg a másik fél kiszolgáltatottja lehet olyan helyzetnek, amelynek nem képes felmérni a következményeit.– Olyan morális kérdést vetett fel, amely engem is erősen foglalkoztat, ezt nem lehet egyetlen válasszal elintézni.– Akkor próbáljuk több részre bontani!– Ami az énközpontúságot illeti, szokásom, hogy mielőtt egy munkába belekezdek, modellezem a helyzetet, amely vár rám.– Modellezni? Ez nekem túl sterilnek tűnik. Az élet mégsem laboratórium.– Úgy értem, egy nagyobb út előtt nemcsak a külső körülményeket térképezem fel, hanem végiggondolom, hogy a várható helyzetben mit teszek, mit lehet és mit nem szabad mondanom.– Elgondolkozott-e az olyan helyzeteken, amelyekben a sajtó által népszerűvé tett, felkapott emberek élnek, illetve visszaélnek ismertségükkel?– Igen. Eltűnődtem a Császár Előd-ügyön, Zalatnay Sarolta utóbbi szereplésein. Megvan minderről a saját véleményem. De ez nem ítélkezés, pusztán annak a belső folyamatnak az eredménye, amely az én morális és viselkedéskultúrámat alakítja.– Úgy tűnik, a halállal való dobálózás felkapott árucikk lett egyes hazai médiumokban. A szenzációt pedig pénzért veszik. Mit mond például a Frei–Juszt jelenség az ön számára? Szintén „modellezte”?– Igen. És nagyon felkavart. Csak a végkicsengést vagyok hajlandó minősíteni. Ez az egész szörnyű. Szörnyű önnek is, nekem is, az egész szakmának.– Több érdekes, addig névtelen embert fedezett fel, s vitte életüket képernyőre. Van-e olyan „szereplője”, akivel nem szívesen készítene újra riportot?– Van. Uhrin Benedek kedves, szelíd nyolcvanéves ember volt, amikor megismertem. Nem láttam előre, mi történik akkor, ha korábbi kudarcos életére hirtelen rászakad a népszerűség. S ha azt hiszi, hogy az „ünneplés” a művészetének s nem a furcsa jelenségnek, a butácska dalnak szól. Elképedve láttam nemrég, hogy sztárnak képzeli magát, tárgyal, veszekszik, perben áll, haragban van mindenkivel. Nem volt jó érzés.– Filmre viszi?– Eszem ágában sincs.– Pedig talán nagy siker lenne.– Van olyan pillanat, amikor bele kell kezdeni egy riportba, és van olyan, amikor abba kell hagyni.– Szépen hangzik. De mondhat-e ma a riporter, aki végső soron alkalmazott, nemet? Ha a televíziós csatornának, a munkáltatónak más az érdeke. Lebegtetni akarja a témát, vagy újabb szenzációkkal lekörözni piaci riválisait?– Csak a saját tapasztalatomról beszélnék. Mégpedig Toma András elfeledett hadifogoly példája révén. Amikor Tatárföldre, Kotyelnicsbe mentem, hogy hírt adjunk róla, tisztában voltam azzal, hogy ha valami, valaki hazahozza ezt az embert, az a sajtó lesz. Minél többet kell beszélnie róla, hogy a hivatalok felfigyeljenek rá, és mindent megtegyenek érte. Miután hazaérkezett, Veér András megkért, hogy mivel az én kérdéseimre válaszol, vegyek részt a kilétének megállapításával kapcsolatos folyamatban.– Mennyi időt töltött mellette?– Naponta négy-öt órát, olykor estébe nyúlóan. Senki nem mehetett be hozzá, bár bevallom, én néha becsempésztem a feleségemet. Ma is előttem van a két arc. Nem tudom elfelejteni azt a pillanatot sem, amikor az idős embernek eszébe jutott a Szózat, és elkezdte mondani utánam. Megrendítő volt.– Eközben folyt a találgatás „bulváron innen s túl”, hogy ki is lehet ő, melyik érte jelentkező családhoz kerülhet. Nem zavarta?– Egyik nap felhívott Veér András, és ezt mondta: megvan a DNS-vizsgálat eredménye, és eszerint a névvel, származási hellyel kapcsolatban valószínűleg a te gyanúd igazolódott be. Akkor, ha én a csak nekünk, csak most gyakorlatát tartottam volna fontosnak, azonnal berohanok a Tv 2-be, és miénk az elsőbbség, miénk a szenzáció.– Nem lett volna kézenfekvő?– A személyiség megállapításának folyamatában nem újságíróként, hanem civil emberként vettem részt. Nem tartottam etikusnak, hogy ebből szakmai előnyt kovácsoljak. Nem tehettem meg azért sem, mert kétszáz család jelentkezett Toma Andrásért. Nem tehettem ki egyik reménykedőt sem még nagyobb csalódásnak. Sajnos volt erre is példa. Így hát kivártam a nemzetközi sajtótájékoztatót, és az én televíziós társaságom is csak azon a napon közölte a vizsgálat eredményét, a hiteles nevet, amikor a többiek.– A közbeeső időben hogyan állta a kollégák ostromát?– Elástam a mobiltelefonomat.– És ha mégis elérték?– Annyit mondtam, ne haragudj, nem válaszolhatok.– Miután elült a szenzáció, találkoztak-e?– Ó, hogyne. Többször meglátogattam a családja körében. Még törkölypálinkát is ittam a kedvéért, pedig kiráz a hideg tőle. Örülök, hogy jól van, hogy van otthona. De az ő élete most már csak az övé.– Előző könyve Csernobilról írt fejezetében a felfoghatatlan környezeti pusztuláson, emberi szenvedésen túl a magyarországi hivatalos hazugságok, félretájékoztatások áldozatairól is szól. Most a Csernobil-vádiratban folytatódik a tényfeltárás. Tizenöt év után lehet még újat mondani?– Lehet. Ezért szövetkeztünk Kirády Attilával. Sok munka volt már mögöttünk ebben a témában, azt vizsgáltuk, nem lehet véletlen a katasztrófa után a térségben járt, azon átutazó magyar kamionsofőrök súlyos betegsége, hasonló tüneteik, szörnyű szenvedéseik, majd haláluk. És a hallgatás, amely mindezt körülvette.– A könyvbemutatón az ott lévő hozzátartozók azt mondták nekem, ha csak néhány sor kerül az újságokba az ügyről, nekik az is rengeteget jelent.– Valóban. Nyolc évbe tellett például, mire Szabadszállási Kálmán özvegye megnyerte a kártérítési pert férje egykori munkáltatójával szemben. Most kezdődött el néhai Szabó István pere. Tudunk másokról is, akik képtelenek belenyugodni a történtekbe. Mi azt vizsgáltuk, hogy akkor Magyarországon a hivatalos tájékoztatás és egyéb beszerezhető információk alapján az útnak induló sofőrök tudhattak-e arról, mi várhat rájuk. A hírek alapján nem tudhattak, ez bebizonyosodott.– Viszont a hírek mögött ott volt az „apparátus”. És voltak lelkiismeretes tudós emberek is, akik egy tanulmányban idejében felhívták a figyelmet a veszélyre, de őket elhallgattatták. Azt mondta, nem szokott ítélkezni. Ez sem dühítette fel?– Elmondjuk, amit tudunk. Az eltitkolt tanulmány a nyilvánosság rendelkezésére áll. Csakúgy, mint a tájékoztatásért akkor felelős személy letiltó levele. A dokumentáció, maga a jelenség egy korszakot, annak információs gyakorlatát, hazugságait jellemzi. És azt, hogy ennek milyen tragikus emberi következményei lehetnek. Fontos tudni ezt, de legalább ennyire lényeges azoknak a sorsa, akik mindezt megszenvedték.