Kanadai zsindely

Dientsmann Tamással osztálytársak voltunk, nem is középiskolában, hanem még általános iskolában. Amikor Grácsmann Zolitól – ugyancsak osztálytársunk volt – a telefonszámát kérdezem, merthogy írni szeretnék róla, Zoli azt mondja: az bizony jó lesz. A mi korosztályunkról nemigen írnak. Meglepődöm: tényleg nem írnak? Nem is beszélnek? Nem nagyon. Agyamban felvillan néhány név vagy inkább az egész osztálynévsor; kitűnő orvosok, tanárok, zenészek, mérnökök, de mintha tényleg nem emlegetnék őket.Kik vagyunk mi? Hol vagyunk, merre vagyunk? Mit csinál a mi korosztályunk?Tamással a Soroksári úton, a volt Gyapjúfonó telephelyén találkozunk. (Felszámolták 1992-ben.) Szép új épület, iroda, bemutatóterem, tárgyaló, dolgozók. Ő itt a cégvezető és a tulajdonos. Egy rövid találkozást leszámítva diákkorunkban láttuk egymást utoljára, ő ötvenhatban elment „Nyugatra”, több mint harminc évig Kanadában élt.– Így volt?– Igen, de előbb Veszprémbe mentem, a Vegyipari Technikumba – mondja az osztálytárs és cégvezető –, harmadikosok voltunk, amikor kitört a forradalom. Néhányan azonnal jelentkeztünk, hogy harcolni akarunk. Kaptunk fegyvert, a Forradalmi Bizottság épületét őriztük, ÁVO-sokat állítottunk elő, Pestre, a Corvin közbe vittünk fel élelmet. Euforikus, boldog állapot volt.– A szüleid tudták?– Tudták. Apám egyébként a Dunántúli Forradalmi Bizottság egyik tagja volt. November 3-án éjszakai őrségben voltam, reggel hétkor már le is tartóztattak bennünket. A zsebemben egy logarléc volt és egy zseblámpa, ezt a mongol arcú katona fegyvernek nézhette, úgy összerugdosott, alig éltem. Betereltek bennünket a postára, ott bezártak valamennyiünket, vagy hetven embert a csomagtároló ketrecbe! Később egy pincébe tereltek bennünket, ennek ellenére a lebegő, boldog állapot tovább tartott, „forradalom van, és én forradalmár vagyok”, ez volt a lényege.Egyszer valaki beszólt az ablakon: ki beszél oroszul? Hárman jelentkeztünk. Én annyit tudtam, amennyit orosztanárunk és az osztályfőnököm belém vert. Ez azért nem volt kevés, mert jó tanárunk és sok oroszóránk volt. Ráadásul a nagybátyámnak gumijavító műhelye volt – több találmánnyal ő volt a család műszaki géniusza –, sok orosz katona járt hozzá a pápai repülőtérről és a kaszárnyákból, így amit hétfőn megtanultam, kedden a műhelyben már hasznosítottam is. Ez az orosztudás mentett meg: mi, a három jelentkező kaptunk egy-egy fehér zászlót, egy „bumázskát”, hogy ne lőjetek, mindjárt itt lesznek a szovjet repülőgépek, ám a mieink akkor már nem voltak ott a viadukt túlsó oldalán, behúzódtak az erdőbe. Néhány nap múlva hazajutottam Pápára, majd amikor apámat letartóztatták, vásároltam néhány pakli Kossuth cigarettát, a család a kezembe adott egy papírt, ez állt rajta: „Bitte schön Brot und Wasser”, és mire felocsúdtam, a határ túlsó oldalán találtam magamat. Amikor az emigrációs bizottság januárban elindított Kanadába, még nem voltam tizenhét éves.Bár semmi nevetnivaló nincs rajta, mégis nevetünk. A mi korosztályunk...Olivér, Tamás középső fia jön be. Ő Kanadában született, tizenhat éves koráig élt ott, most apja munkatársa, egyelőre „mindenes”. Szépen beszél magyarul. Befejezte a munkát, megy haza. Azután telefonok. Míg volt osztálytársam beszél, körülnézek.Kanadai tetőzsindelyek. Tizenkétféle formából és sok színből lehet választani. Kicsi a súlyuk, könnyű a felrakásuk, nagy az élettartamuk. Tetőtéri ablakok. Ajtók. Kinn, az udvaron könnyű acélszerkezetes nyaralóház. A katalógusban családi házak, üdülőházak. Az épületek a hagyományos és a könnyűszerkezetes technológia előnyeit egyesítik.– Mi következett egy diák, egy fiatalember életében a forradalom után?– Először takarító lettem, azután műszerészinas. Dolgoztam bútorlapgyárban, nyomdában, közben elkezdtem kajakozni, és ez meghatározta a későbbi életemet. Kilenc Kanada- és négy Észak-Amerika-bajnokságot nyertem. Amatőr szinten, vagyis előbb ledolgoztam a nyolc órát, azután jött a sport. Amikor Montreal elnyerte az olimpia szervezési jogát, kajak-kenu edző lettem, majd az 1976-os montreali olimpián sportigazgató. Közben sportszervezést tanultam, ennek eredményeképpen a Los Angeles-i, szöuli, barcelonai olimpiákra felkértek szervező szaktanácsadónak. Ezután még megszerveztem egy evezős-világbajnokságot, egy kajak-kenu világbajnokságot, a montreali téli karnevált, és ezzel befejeztem a sporttal kapcsolatos tevékenységeket. Újabb fordulat, újabb szenvedély lépett be az életembe: beleszerettem az építészetbe.– Hogyan szerezted meg a szükséges ismereteket?– Autodidakta módon képeztem magamat ebben is, de a könnyűszerkezetes technológiában, úgy érzem, bármelyik diplomás, sőt nagydoktori címmel rendelkező építésszel felvehetem a versenyt. Vállalkozást szerveztem Montrealban, a város előkelő részében rossz állapotban lévő házakat vásároltunk meg, átépítettük, majd eladtuk őket. Az üzlet bejött, sokat kerestünk.– A rendszerváltáskor eldöntötted, hogy hazajössz?– Egyáltalán nem akartam végleg hazaköltözni. Előbb elindultam, hogy körülnézzek Prágában, Varsóban, Budapesten, befektetési lehetőségeket keressek. Üzleti partnereim szándékai sajnos komolytalanok voltak... Szoba-konyhás lakásban laktam Csepelen, villamossal közlekedtem. Amikor az egyik kanadai zsindelygyártó forgalmazója ide jött, és üzleti kapcsolatba léptünk, három éven belül piacvezető pozícióba kerültünk.– Milyen Magyarország a Kanadához szokott szemnek?– Vadkeleti, mármint a kapitalizmusa. Reméljük, hamar elmúlik.– Még milyen?– Lerabolt és kirabolt. A privatizáció címén rabolták ki.– Ezenkívül milyen?– Ezenkívül gyönyörű. Nekem gyönyörű.– Ezért jöttél vissza?– Igen. Mert itt születtem. Mert hiszek a jövőjében. Mert elkötelezetten tenni akarok érte.– Politizálsz?– Egyre kevesebbet. Inkább az ötvenhatos szellemiség életben maradását szeretném támogatni. Jelenleg egy emlékkápolna építését szervezzük, korábban a Corvin közi tizenhárom éves Jancsika szobrát állítottuk fel.– Volt romantikus mozzanat a forradalom után az életedben?– Mostani feleségemet, aki itt él velem, Németországban ismertem meg, 1956-ban. A Caritas egy cipőboltba vitt el bennünket, menekülteket, hogy cipőt vegyen nekünk. Ő volt az egyik eladó, tizenhat éves, mint én.– Mivel foglalkozol még?– Csongrádban paprikát termelek, és néhányan elkezdtük szervezni a Hangya szövetkezetet. Ne rabolja ki a szerencsétlen parasztembert a felvásárló és a kereskedő is!– Ha mindezek a tervek sikerülnek, elégedett leszel?Dientsmann Tamás, volt osztálytársam megütközve néz rám:– Én sosem leszek elégedett! A fiókom tele van tervekkel. Vagy ötszáz projekt várja, hogy foglalkozzanak vele. Ha csak még néhány megvalósulna belőlük...!Megint nevetünk. Akár van rá okunk, akár nincs. A mi korosztályunk.