Két könyv Trianonról

Az első világháború az antanthatalmak részéről már nem klasszikus háború volt, amelyben a felek ellentétes, de legitim érdekeikért küzdenek, hanem keresztes hadjárat: a „jó” csapott össze a „gonosszal”. E felfogás lehetetlenné tette a vesztesek érdekeinek legalább részleges figyelembevételét – Franciaországgal ugyanez történt a bécsi kongresszuson a napóleoni háborúk évtizedei után –, sőt szinte parancsolta a „gonosz” teljes megsemmisítését. A totális háborút követő békekötések a Monarchiával szemben azt célozták, hogy a dualista állam két „bűnös”, mert „germanofil” népét, az osztrák-németet és a magyart egyszer s mindenkorra töröljék az európai politikai tényezők sorából.A magyar politikai elit java, többek között Tisza István 1918 őszén – a Belgrád és Bukarest elfoglalásakor zsákmányolt, az új szovjet vezetés által nyilvánosságra hozott dokumentumok ismeretében – tisztában volt azzal, mire számíthat az ország, ha szomszédai megszállják. Éppen ezért Magyarország sorsa azon múlott 1918–19 fordulóján, hogy sikerül-e a határain át beszivárgó, egyébként igen gyenge harcértékű román, szerb és cseh csapatokkal szemben a háborúban megedződött magyar egységeket felvonultatni. Törökország példája azt mutatja, ahol az antantcsapatokat kapituláció helyett szervezett ellenállás fogadta, ott – és csak ott – a békefeltételek revíziójához is hozzájárultak a győztesek.Romsics Ignác könyvének alaptétele, miszerint a Monarchia és a történelmi Magyarország a belső problémák miatt „menthetetlen” volt, több mint vitatható, hiszen az állítólag olyannyira elavult struktúrák az első világháborúban tiszteletet parancsoló vitalitást mutattak. Főként ha összevetjük mondjuk a minden szempontból mintaállamnak tekintett Franciaország és a francia katonák 1940-es teljesítményével. Kérdéses, hogy mennyiben fogadhatjuk el a Monarchia válságának bizonyítékaként a politikai ellenfelek, így Masaryk, Jászi vagy Seton-Watson tanúságát. S talán illene egyenlő mércével mérni, s az általuk felvázolt felosztási tervek és a békecsinálók által megvalósított koncepció gyengéit is hasonló terjedelemben bemutatni. Érdemes lett volna elemezni például, hogy miért tartották az egymással is határvitákba keveredett kisállamokat alkalmasabb ellensúlynak Szovjet-Oroszországgal és Németországgal szemben, mint a Monarchiát. Azért az sokat elárul, hogy Varsó 1938 őszén semmit sem tett Csehszlovákia megmentéséért, sőt október 2-án lengyel csapatok vonultak be Teschenbe. Érdekes következtetések levonására lett volna alkalmas, ha a szerző – akár röviden is – összehasonlítja a központi hatalmak és a legyőzött Szovjet-Oroszország között megkötött breszti, illetve a Romániával aláírt bukaresti békét Trianonnal vagy Saint-Germainnel.A szerző azt az állítását sem támasztja alá számokkal, miszerint az adott politikai struktúrával szembeni elégedetlenség miatt a háború végére minimálisra csökkent a Monarchia csapatainak harcértéke. Hiszen 1917-re az antantállamok csapatainál is csak drákói rendszabályokkal tudták megakadályozni a felbomlást, például a caporettói összeomlást követően az olasz hadseregben. Ugyanez történt a Nivelles-offenzíva kudarca után, amikor gyarmati csapatokkal verették szét a lázongó poiluk csoportjait. Egyébként sajnálatos, hogy a szerző ebben az alapvető kérdésben levéltári források helyett csak a vitatható reprezentativitású feldolgozásokra hagyatkozik.Sajnos a könyv Trianon előzményei közül a legfontosabb kérdésre sem ad választ, nevezetesen arra, hogy az 1918. október 31-én hatalomra jutott Károlyi Mihály miért bomlasztja fel a honvédelemre még kész alakulatokat. Érthetetlen módon e sarkalatos problémánál a szerző megelégszik a kritikus pillanatokban szintén teljes alkalmatlanságát bizonyító Jászi mentegetőzéseivel, hogy hittek Wilsonban és az antant demokratikus közvéleményében.