Ki küldte haza az oroszokat?

Alig több mint egy hónapja, május 8-án az Országgyűlés a magyar szabadság napjának ünnepévé, nemzeti emléknappá nyilvánította június utolsó szombatját annak emlékére, hogy Magyarország éppen tíz éve, 1991. június 19-én, az utolsó szovjet katona távozásával visszanyerte nemzeti szuverenitását. A hosszú évtizedeken keresztül áhított szabadság tehát tíz éve elérkezett, mégis úgy látszik, mintha nem tudnánk igazán felfogni ennek tényét, jelentőségét. Évről évre harangzúgással és egyre inkább koncertekkel, vásári mulatsággal, jobbára kulturális rendezvényekkel ünnepelünk országszerte, s csak remélni tudjuk, hogy az időközben felnövő gyermekek is tudják, hogy mit s miért.Az esemény tiszteletére megrendezett budapesti búcsú szervezői például 1998-ban már az újjáalakult Modern Talking sztárjai, Dieter Bohlen és Thomas Anders szereplésével igyekeztek patinát adni a hétéves rendezvénynek, holott ’92-ben a németeket még Hans-Dietrich Genscher képviselte díszvendégként, 1991. július elsején pedig Henry Kissinger volt a főpolgármester „társasága” a protokollfotón. Ahogy a Városháza a sajátos ízlésvilágú német sztárcsapat meghívása előtti évben nyilatkozta a HVG tudósítójának, a rendezvény „mára elvesztette politikai jellegét, és népszórakoztatássá változott”. Pedig emlékezni éppen lenne mire. Egy ország figyelte akkoriban izgalommal, vajon valóban elmennek-e az oroszok. IndulóbanKi küldte haza az oroszokat? Erre a kérdésre látszólag egyszerű választ adhatunk: sokan. Nyilvánosan azonban igen kevesen tették meg. Az első, akiről tudunk, ma a Magyar Köztársaság miniszterelnöke, s Nagy Imre temetésén tette nyilvánossá e tárgybeli véleményét a magyar fiatalok nevében. Politikai körökben nem aratott osztatlan sikert. Utóbb az első „hazaküldő” címéért többen jelentkeztek, közöttük az előző miniszterelnök is. Horn Gyula a kivonulás napján a Népszabadságnak adott interjújában kifejti – igaz, általános alanyt használva –: „1985 óta mondjuk, hogy menjenek”, illetve hozzáteszi, 1988-ban egy hamburgi beszédében megjegyezte, hogy a szovjet csapatok magyarországi állomásoztatása anakronizmus. (A szerző erre a hamburgi beszédre sajnos nem talált utalást az 1988-as magyar sajtóban.)Talán még izgalmasabb azonban az a kérdés, hogy ki nem küldte haza a szovjet csapatokat. Maga Horn is utal az idézett interjúban arra, hogy esetleg erre korábban is lett volna lehetőség, de az ország biztonsága miatt nem került rá sor (!). Az újságíró kérdésére, hogy nyugati veszélytől tartottak-e, egyértelmű nemmel felelt. Talán nem messzemenő következtetés, ha nem a külső fenyegetettséget, hanem sokkal inkább az állampárt uralma fenntartásának szándékát sejtjük a marasztalás mögött. 1957-ben Hruscsov felajánlotta Kádárnak a szovjet csapatok kivonását, azonban ahogy a Balogh Sándorral, a Politikatörténeti Intézet igazgatójával egy héttel Horn után készített interjúban olvasható: inkább lízingelték a Vörös Hadsereg Déli Hadseregcsoportját.Ha választ akarunk kapni kérdésünkre, hogy végül miért is távoztak a szovjet csapatok hazánkból, muszáj rövid történeti áttekintést adnunk s néhány geopolitikai összefüggést is számba vennünk. A szovjet csapatok 1944–45-ben foglalták el Magyarországot, s bár a párizsi békeszerződés szerint ki kellett volna vonulniuk, az osztrák államszerződés megkötéséig, azaz 1955-ig az ausztriai megszálló erőik összeköttetésének biztosítására nálunk is állomásoztathattak csapatokat. Ezek létszámát, erejét egyetlen nemzetközi vagy államközi szerződés sem szabta meg, máig sem tudjuk, hogy hányan tartózkodtak – Czinege Lajos kifejezésével élve – vendégkatonaként hazánkban. Tény, hogy 1956-ig senki sem szólította fel őket távozásra, a törvényes magyar kormány ellen pedig hivatalosan Kádár János hívta be az egyébként el sem távozott Vörös Hadsereget. Ahogy már említettük, Hruscsov egy évvel később felajánlotta az ország katonai kiürítését, ehelyett azonban Kádárék megkötötték azt az államközi egyezményt, amely megteremtette a szovjet jelenlét jogi alapját, s egyben szabályozta itt-tartózkodásának feltételeit.