Kikiáltók, mutatványosok

A nézők, a széles nagyközönség ízlése nehezen fürkészhető ki. Időnként alpári gúnyolódás, ízlésficamos, ordenáré mocskolódás is tetszést arat a köz színpadán, valójában azonban a többség – mint ezt a legutóbbi, „parlamenti képviselő-választás” elnevezésű országos közvélemény-kutatás is bizonyította – a fiatalos lendületet, a teljesítményt, a valódi értékeket becsüli nagyra. Egy évvel a következő nagy megkérdezés előtt azonban ismét előtörnek új és új talmi produkciók – nem ritkán a régi szereplőkkel –, megkísérelve újból vásári zűrzavarrá alakítani azt a fórumot, amelyet eredetileg jobbító eszmék és azok képviselői számára alkotott a polgári értékrend. Más szavakkal: elméletek, szándékok, az azokat képviselő csoportok – praktikusan: pártok – és személyek kulturált találkoztatása, olykor a demokrácia játékszabályait megtartó ütköztetése, ily módon a közösen elfogadható legjobb megoldások kimunkálása helyett – ismét cirkusz.Az igaz, hogy Gabi bohóc meghajolt, és elköszönt, de valószínűleg érkezik helyette Gábor, aki magas hangú sipítozás helyett bajusz alatti dörmögő mókázással kísérli meg majd ugyanazt a csapatot elfogadtatni a nagyérdeművel. Mindez azonban a kisebb, a kevésbé hatásos produkciók közé tartozik. Az igazi, nagy számok előadása egy sokat próbált, nagy múltú társulat új, vagy legalábbis új mezbe bújtatott szereplőjétől várható.A jelenlegi frontember az alaphangot megütötte már pártja jelölőkongresszusának emelkedett hangulatában, ekképpen: „Jézus azt mondta apostolának, Péter, te vagy az a kőszikla, amelyre egyházamat építem. Kőszikla ugyan nem vagyok, még kőbányám sincsen...”. Értjük, ugye? A jelenlévők is értették, és okkal fogadta kacajokkal vegyített nagy taps, zajos siker a megváltójelölt míves iróniáját, hiszen az ottani publikum a társulat többi tagjától legfeljebb „be kell csukni végre a homokozót” szintű odamondogatásokhoz volt szokva. Aztán jött egy következő előadás, az elmúlt vasárnap, a közszolgálati tévé heti magazinműsorában. A korábban is sokat emlegetett szám, amelyet a műsorvezető nagy félénken szóba hozott, így hangzik: „III/III”. A kérdés pedig tartalmilag ekképpen szólt: hogyan vélekedik jelenleg a kormányfői szék pártonkívüli zakóba öltözött aspiránsa arról a tényről, hogy annak idején, amikor még nem volt ennyire pártonkívüli, az ő asztalán (is) landoltak, nem éppen tárolás céljából a titkosszolgálati személyi megfigyelések anyagai.Különleges produkció következett. A divatba hozott férfiú enyhén megvonta a vállát (a nézőben felrémlik a nagy múltú, cölöpök között drótvágó ollóval járó egykori kormányfő által szabadalmaztatott „na és” effektus), majd lazán előadta: van, aki erre emlékszik, ő azonban másra, egészen más, sokkal fontosabb dolgokra. Például arra, hogy kimondta: a Bős–Nagymaros rossz döntés volt. Mint tegnapi lapszámunkban szakértő szerzőnk kifejtette: ezzel együtt sikerült mintegy 63 milliárd forintnyi veszteséget összehoznia vízlépcsőügyben. Rágondolni is rossz, mi lett volna akkor, ha jó döntésnek tartja?Ha valaki azt gondolná, hogy ilyen produkciót nem lehet felülmúlni, alaposan téved. Az egyik következő tévéinterjúban ugyanis ugyanerre a „III/III-as” felvetésre pompás kis történetet kaphattunk. Az eleje ugyanaz volt, mint az előbbinek (kinek fontosak ma már azok a jelentések...?), a folytatásban azonban kibontakozhatott előttünk egy karakán férfiú, egy sziklakemény politikus. A krimibe illő sztori szerint hősünk ugyanebben az időben oly vasmarokkal szorongatta meg szovjet tárgyalópartnereit, hogy azok menekülésre fogták a dolgot, és meg se álltak a repülőtérig. Ott is utolérte azonban őket a jó ügyért akár önmagát is feláldozni kész rendíthetetlen nemzetpolitikus, és nem engedte addig felszállni a gépüket, amíg alá nem írják a megállapodást a Magyarországnak kifizetendő milliárd dolláros nagyságrendű összegről... A lélegzetelállító visszaemlékezés hallatán a moderátorként közreműködő riporter már-már szokása szerint kezét csókolommal köszönt el Robin Hood és Ludas Matyi e kései, de a „nagyokat” ugyancsak szívesen megleckéztető utódától – amúgy meg feltehetően nem kis mulatság lenne ugyanezt a librettót egy korabeli szovjet közreműködőtől meghallgatni.És ahogy múlik az idő, egyre több az előadás. Harsognak a kikiáltók – van, akit ennek, másokat annak kiáltanak ki –, megjelentek az átváltozóművészek is, és szaporodnak a furcsábbnál furcsább mutatványok. Számok, adatok, és újra számok hangzanak el, bizonyos számok meg eltűnnek, néhány világ(banki)szám pedig éppen most kerül elő.Szegény néző meg rázza a fejét, csodálkozik, és nem érti: miért kell cirkuszt csinálni abból, ami alapvetően nem az?