Letakart óra

Mint eddigi verseskönyveiben, ezúttal is az idő labirintusában bolyong Takács Zsuzsa. Tükrök között, félhomályban, ahol nem tudható sem a napszak, sem az égtáj, de még az év, sőt talán az évtized sem. Szobákban és folyosókon, amelyekről nehezen volna eldönthető, gyermekkori, netán ifjúkori vagy épp későbbi alteregója-e a költőnek, aki ott áll az idő bizonytalan koordinátáin, egy ablak vagy csak egy jelöletlen, komor fal előtt. Ezért is telitalálat új kötetének címe, A letakart óra. Mintha a költő maga sem akarná tudni versei idejét. Sőt talán azt sem, ki az, aki átéli az adott szituációt, hangulatot. Hagyja sodródni emlékezetét és kvázijelenlétét a letakart óra imaginárius idejében, a félhomályban és az örökké kísértő emlékek között.„Meglehet, egy szó sem préselődik ki torkodon, csak mint a csőben elfojtott levegő, kiutat keres, a felesleges kérdés ráz benned egy rossz csövet, míg makacs magatartásod miatt rád zárják a végső épületet a Szent István-napi hosszú hétvége előtt. Egérré változva akkor föl-alá rohangálsz (amíg a tűzijáték csóvái fenn görögnek), s átrágod magad egy aktahalmon...” – írja Kerülő út című versében. Az idézett mondat csupa szín és hangulat, és csupa bizonytalanság. Az idő síkjai összekuszálódnak benne, a cselekvő személy is nehezen azonosítható. Szinte Kafka hőse módjára bolyong a titokzatos toronyépületben, ahol „folyosó újabb folyosóra nyílik, az ajtók ajtókra, és mindenütt tömeg...” Takács Zsuzsa verseinek ez az „alaphelyzetük”. Félhomály és bizonytalan idő, amelyben nehezen azonosítható lelkek ődöngenek. Be-betoppan egy „megtévesztő külsejű vendég” vagy épp egy „későbbi személy”. És ebben a félhomályban, ebben a bizonytalan időben, amelyet egy helyütt a költő „úgynevezett jelennek” mond, egyszerre mindennek rettenetes súlya lesz, ahogy az olvasó – bizonyára nem a költő szándéka ellenére – megpillantja magamagát is a versek díszletei között.(Takács Zsuzsa: A letakart óra. Magvető Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1090 forint)