Ljubljanai pragmatizmus

Nem várt sokat a világ, legkevésbé áttörést az orosz és az amerikai elnök első, ismerkedő ljubljanai találkozójától. Sokan már azt is komoly eredménynek tartották az előzmények fényében, hogy végre létrejött a csúcs. Ehhez képest ennek lélektani jelentőségén túl minden előzetes várakozást felülmúlt George W. Bush és Vlagyimir Putyin meglepően őszintének ható megbeszélése. A kapcsolatok lehűlése után többen már új fejezet kezdetéről, de mindenképpen a bizalom megerősödéséről beszélnek. E sikert pedig nagyrészt a két azonos korosztályhoz tartozó politikus pragmatizmusának tudják be.Clinton és Jelcin látványos „összeborulása” után az orosz–amerikai kapcsolatok ma egyáltalán nem nevezhetők felhőtlennek. Ma már sem a Kremlben, sem pedig a Fehér Házban nem beszélnek a két ország stratégiai partnerségéről. A hidegháború visszatéréséről persze badarság lenne beszélni, konfliktusforrást inkább az jelent, hogy az Egyesült Államok még csak ellenfélnek sem tekinti a „helyre tett” Oroszországot, amely megroggyant súlya ellenére mint az USA egyenrangú partnere képzeli el a jövőt.Mindkét új elnök gyökeresen szakított elődje politikájával. Mindez a „Borisz–Bill” korszak után azt jelentette, hogy Ljubljanában Mister Putyin és Mister Bush ült le egymással. E váltást sok egyéb dolog mellett e találkozó felvezetése is jelezte. George W. Bush a NATO brüsszeli csúcsa után demonstratívan Lengyelországból, míg Vlagyimir Putyin a sanghaji ötök, illetve immár hatok találkozójáról érkezett a szlovén fővárosba. Előzőleg Varsóban azt hangsúlyozta, hogy az észak-atlanti szövetség további, balti bővítését sem vétózhatja meg senki, utóbbi pedig kínai kollégájával együtt utasította el ismételten az amerikai rakétavédelmi terveket. E véleményüket négyszemközt is kifejtették, mégsem álltak fel elégedetlenül az asztaltól. Az üzengetések hónapjai után ugyanis, személyes benyomásokat szerezve egymásról, a nézetkülönbségek ellenére is meggyőződhettek egymás pragmatizmusáról.Legalábbis erre enged következtetni az, hogy az eddigi ütközések után a közös érdekeket, egymást összekötő elemeket hangsúlyozták, s az a Bush szájából elhangzott őszintének tűnő mondat, miszerint „az orosz elnök az az ember, akiben megbízhat Amerika”.Erre a pragmatizmusra, bizalomra mindkét félnek szüksége lesz, hiszen Washington sem mondhat le teljesen az atomhatalom Oroszországról, míg utóbbi számára is jobb, ha új európai szövetségeseihez hasonlóan, véleménye fenntartása mellett, megtalálja az egyenlő partnerség valamiféle formuláját a maga számára. Ennek alapja csak az lehet, hogy Moszkva, miközben a G8-ak teljes jogú tagjává kíván erősödni, nem tekintheti a „másik oldalon” lévőnek Amerikát sem. Mint jegyzetében az egykori külügyminiszter, Andrej Kozirjev figyelmeztetett, az Európa felé fordulás nem jelenthet teljes elfordulást az Egyesült Államoktól, az európai vagy a kínai kártya kijátszása Moszkva részéről ugyanis meglehetősen illuzórikus. Előbbivel kapcsolatban elég csak a legutóbbi Schröder–Bush találkozóról kiszivárgottakra, az egyre látványosabb orosz–német közeledés mellett Bonn és Washington Moszkva mögötti összekacsintására utalni. A pragmatizmust erősítik az orosz gazdasági érdekek is, a befektetések vagy a modern technológiák importjának igénye, a 2003-ra kritikussá váló adósságszolgálat, de a másik részről az orosz piac perspektívái és az a tény is, hogy a régi és új biztonsági kihívások megoldásában Oroszország egyelőre megkerülhetetlen.