Nemzeti túlélési stratégiák

Itthon és a határon túl is vihart kavart Orbán Viktor csütörtöki beszéde az Amerikai Kereskedelmi Kamara budapesti üzleti ebédjén. Pedig a magyar miniszterelnök pontosan fogalmazott: „Ha fent akarjuk tartani a gyors gazdasági növekedést Magyarországon, ehhez tízmillió magyar nem elég, a soron következő néhány évben be kell fogadnunk néhány millió embert munkaerőként a szomszédos országokból. Több mint négymillió magyar él a határokon túl, fontos, hogy olyan országot teremtsünk, amely vonzó a régióban. Tehát mi nem tíz-, hanem tizennégymilliós munkaerő-kapacitással rendelkezünk. S ha ezt megfelelően tudjuk szabályozni, s képeseknek bizonyulunk a kintiek érdekeit az itthon élő magyarok érdekeivel összhangba hozni, az javára válhat a magyar gazdaságnak.” A médiumok jelentős része ezt úgy értelmezte, hogy Magyarország a határon túli magyarok betelepítésére készül, bevándorlókkal oldva meg jövőbeni munkaerőgondjait. Azt kell mondanom, nagyra becsült kollégáim amellett, hogy nem figyelnek eléggé, a sajtót sem olvassák mostanában. A parlamentben ugyanis hetek óta tart a státustörvény vitája (elfogadása a jövő hétre várható), melynek a gesztusgyakorláson túl egyik célja épp az, hogy „kifehérítve” a feketemunkát (legálissá és jóval kevéssé bürokratikussá téve az időszakos munkavállalást), elősegítse az otthonmaradást. Mert mi történt eddig? Aki az anyaországban képzelt el magának szebb jövőt, az áttelepült – ez fog történni a jövőben is a hasonlóan gondolkodókkal –, ám aki csak túlélőforintokat akart keresni az otthon maradt családnak, az vagy vállalta a megalázó és igen veszélyes „harmincnapozást”, vagyis a turistavízummal való feketemunkát, vagy belekényszerült egy drága, hosszú és bonyolult eljárásba, melynek révén tartózkodási és munkavállalási engedéllyel a zsebében az lett az érdeke, hogy minél tovább itt maradjon, ha már úgyis kifizette a borsos tarifákat.Legyünk tényszerűek. Magyarországon jelenleg közel negyvenezer román állampolgár él és dolgozik bevándorlási engedéllyel a zsebében. A Vajdaságból több mint tízezren érkeztek, Kárpátaljáról feleennyi bevándorlóról tud a Belügyminisztérium, felvidékit alig találunk többet ezernél. Tavaly összesen tizenegyezer-hétszázan kértek bevándorlási engedélyt, a nálunk letelepedni szándékozók hetven százaléka a szomszédos országokból származó magyar (öt és fél ezer erdélyi, másfél-másfél ezer ukrán és jugoszláv állampolgár, jelentős részük jól képzett munkaerő, diplomával vagy érettségivel rendelkezik). A bevándorolni szándékozók száma évről évre nő, a környező országok gazdasági mutatóit nézve még egy ideig nem is várható a folyamat megfordulása. Munkavállalási engedéllyel (erre azoknak van szükségük, akiknek még nincs meg a bevándorlási engedélyük vagy egyáltalán nem szándékoznak nálunk letelepedni) harmincezren dolgoznak, ennél jóval többre becsülik a feketemunkások számát.A legálisan itt dolgozók fele Romániából érkezett, hetede pedig Ukrajnából. A külföldiek közel háromnegyede fizikai munkát végez. Azt nem tudom, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben hány határon túli nemzettárs szerezte meg a magyar állampolgárságot. Azt azonban tudom, hogy az erdélyi értelmiségi központokban végzett középiskolásoknak és egyetemistáknak könnyebb-hatékonyabb Budapesten szervezni a kortárstalálkozót, mind odahaza, mert az értelmiség döntő része áttelepült (jómagam például az erdélyi „belső anyaország” egyik bástyájának számító Székelyudvarhelyen végeztem a középiskolát 1989-ben, a harmincöt fős osztályból húszan élünk itt). Csaknem testületileg áttelepült a fekete március után a marosvásárhelyi értelmiség és fiatalság, a Vajdaságból a behívóparancsok elől ide menekült a hadköteles férfinépség, Kárpátaljáról pedig a nagy szegénység miatt már átjött az, akiben a jobb élet iránti vágy erősebb volt a szülőföld szereteténél.Az elmúlt tíz év vízválasztó volt a határon túli magyarok számára. A dolgok eldőltek: aki akart, átjött, aki maradt, az ragaszkodik az ősi röghöz. A Balázs Ferenc Intézet legfrissebb felméréséből is az derül ki, hogy – nem utolsósorban a státustörvény hírének hatására – csökken az áttelepülési hajlandóság: a vajdaságiak és a felvidékiek alig öt százaléka gondolkodik ezen a kérdésen, az arány az erdélyiek esetében sem éri el a tíz százalékot. Kárpátalja harmada tavaly még az anyaországba jött volna, idén már jóval kevesebben gondolják ezt – aki jönne, az is többnyire a frissen végzettek közül kerül ki, s nem kevesen úgy számolnak, hogy pár évig itt dolgozva hazaviszik a megspórolt tőkét otthoni vállalkozásba fektetni.Tudomásul kell venni, hogy immár a piac és nem a politika szabályozza a dolgokat. A magyar vállalkozó nem nosztalgiából vagy politikusi nógatásra fektet be a környező országokban, hanem azért, mert jó piacot talál ott. A határon túli magyar pedig azért jön ide dolgozni, mert itt kap munkát és/vagy a családja megélhetését biztosító fizetést. És egészen addig vállalja a családtól távol való munka minden kockázatát (az elmúlt években – elsősorban az idegenbe kényszerült családfők miatt – robbanásszerűen nőtt a válások száma a határon túli magyarok körében), amíg szülőföldjén nem javul a gazdasági helyzet. A kenyér szava erősebb a politikusok szlogenjeinél, és akkor is ide jön dolgozni, ha bujkálnia kell az idegenrendészek elől – a státustörvény épp ezt a megalázó helyzetet akarja felszámolni.Szervezett ki- és betelepítésről tehát szó sincs. Pedig ebben is van ráció. Egy Magyarországnál jóval nagyobb állam már megcselekedte ezt néhány éve, amikor úgy döntött, hogy a sok évszázados jelenlét ellenére feladja kulturális-etnikai hídfőállásait Erdélyben, s inkább nemzettársai egyéni boldogulására, életminőségének javítására fordítja figyelmét. Németországnak volt mersze és gazdasági ereje szó szerint megvásárolni a szászokat Ceausescutól – a szülőföldön maradni (és ott beolvadni) stratégia helyett a „népet hazahozva megmaradni” elv mellett tette le a voksot. Az azóta gazdasági erejükben megerősödött szászok most sorra mennek haza visszavásárolni az elkobzott javakat – lassan skanzenekké változnak a Nagyszeben környéki falvak, melyekben nyáron méregdrága luxusautók kavarják fel az utca porát, télen pedig hónapokig zárva van a templom, és csak romák járnak az iskolába, ha van még iskola egyáltalán.Hasonló stratégiának lenne létjogosultsága az erdélyi szórványmagyarok esetében is. Akár a gazdaságilag megerősített Székelyföldre, akár az anyaországba csábítva a beolvadásra ítélt magyart – nemzetpolitikai szempontból mindkét variáns lényegesen jobb a feltartóztathatatlan asszimiláció fölötti kesergésnél. Mert nincs mit szépíteni a dolgot: a Hargita, Kovászna és Maros megyék magyar tömbjén kívül élők döntő része beolvadásra van ítélve, csak idő kérdése a teljes felmorzsolódás. Hasonló a helyzet a többi környező országban is: egyre zsugorodnak a magyar többségű területek, s ahol húsz százalék alá csökkent a magyar nemzetiségűek aránya, ott elveszett a fennmaradásért vívott csata.És nézzük meg a hazai helyzetet is: a „kitántorgók hazájából” egyre erőteljesebben válunk befogadó országgá. Az országunk által produkált gazdasági sikerek ritka kincsnek bizonyultak a térségben, érték lett a kék útlevél, az ide kötődés lehetősége a stabilitás érzetét, a biztos kenyér szinonimáját jelenti egyre több ember számára. És helye van, helye lesz a munkáskéznek, hiszen a fogyatkozó és fokozatosan elöregedő népesség miatt pár éven belül komoly munkaerőhiánnyal kell szembenéznie az országnak. A határon kívülről érkező magyar munkaerő piaci előnye nem kérdés: ismeri a nyelvet, a közös kultúra okán könnyen beilleszkedik, ugyanarra a rugóra jár az agya, és érzelmileg is erősen kötődik az anyaországhoz. A magyar kormányő erre taktikázik: a kinti magyarok érdekeit összhangba hozni az itthoni polgárok érdekeivel.Jelen pillanatban erre a bonyolult feladatra nincs jobb megoldás.