Prófécia az Androméda-ködből

Most, hogy Torgyán Józsefet titokzatos falugazdász elemek likvidálni akarják, alighanem valóban megkezdődött a választási kampány. Elvégre egy vérbeli pártvezér – főleg, ha ilyen úri betörőre valló eleganciával csenték ki alóla a bársonyszéket – kénytelen ügyelni arra: éppen milyen mértékegységgel mérik a honi piacon a politikai esélyeket. Gondolhatta a pártelnök (talán az egy ciklussal előbbi Szájer–Torgyán-robbantás analógiájára): most épp a likvidálásnak van konjunktúrája. Hiába szabadalmaztatná ugyanis a „bort, búzát, békességet”, ha az asztalt, ahol békésen falatozik és iddogál, egyre kevesebben ülik már körbe. Ám a fenyegetettek mellé önkéntelenül is odaáll a választó, nem is szólva a presztízsről: akit manapság nem akarnak likvidálni, az talán már nem is számottevő szín a politikai palettán. De ha csak a felét elhinnénk, amit a volt agrárminiszter „politikai hulla” voltáról rebesgetnek, már akkor sem szorulna rá a likvidálásra. A földön fekvő ember esete persze nem puszta sportszerűségi kérdés; ám politikai végrendeletet írni egy respublikában mégiscsak aránytévesztés. Sztárügyvédnek sem kell lenni ahhoz, hogy tudjuk: pártelnökséget megörökölni még monarchiában is bajos…*A Story magazinban a Frei család az utóbbi időben elszenvedett meghurcoltatásairól panaszkodik. A riporter felesége nehezen viselte a sajtótámadásokat; s őszintén mondom: csak együtt lehet érezni vele. Elvégre szereti férjét, értékeli társának a családért hozott áldozatait: a legutóbb is elment Mexikóba robotolni, aztán a végén még le sem adták a riportot. Freiné akár össze is ülhetne Orbánnéval, hogyan kezeljék a famíliában a meghurcoltatásokat: hátha Lévai Anikó is tudna hasznos tanácsokat adni a bérgyilkosügyek otthoni feldolgozása tárgyában – igaz, a potenciális áldozat oldaláról. Sőt még Jusztnét is meghívhatnák kávézni, s akár címlapfotó is készülhetne a hölgykoszorúról. Az aljas meghurcolók pedig – akik képesek szó szerint venni egy merénylet részleteit taglaló riportázst csakúgy, mint felháborodni a fikciós „non-fiction” valósághamisításán – nyilván csendesen szégyellnék magukat.*Sci-filógiai fejtegetésekbe bocsátkozik a Magyar Hírlapban Stark R. László. (Stílszerűen Stalker is lehetne, de nem az.) Okosakat ír és idéz, ám gondolatmenete a végére fantasztikusan tudománytalan vízióba torkollik, amit még egy gimnáziumi diáklapban is pirulva vázolna az ember: „Ha mégis volna fénysebességű űrhajó, a szomszédos Androméda-ködhöz az utasok több mint kétmillió év alatt érnének oda. Ennyi idő alatt az adóhivatal követelései is elévülnének, s az Orbán-ház nyolcvanegyezredik királya, Szilíciumszívű Victor ülne4 000 012-ben a Csurka sugárúton a Fidesz közeli cégek által épített Szittya–Cyber stadionban megrendezett olimpia díszpáholyában.” Jóllehet a zavaros-szittyós starki jövőkép amúgy magánügy, a gondolatkísérlet immár nyilvános, s így optimista és pesszimista vonásai egyaránt elemezhetők. Ködös ugyan, miért kellene fénysebességgel elutazni, hogy aztán térben és időben négymillió év után is ugyanoda térjünk vissza – de hát a sci-fiben mindig a fantasztikumon van a hangsúly, nem a tudományosságon. Ám derűlátásra ad okot, hogy Stark szerint négymillió év után is lesz még földi civilizáció, Magyarország és sportélet. Nem is szólva Orbán Viktorról, akit ezek szerint mégsem sikerült a nemzet javára (nepáli mintára?) likvidálni, ha egyszer ilyen példátlanul szívós „uralkodóházat” tudott megalapozni. Urbanisztikailag azonban fölöttébb aggályos, hogy stadionokat sugárutak mentére telepítsünk – ezt a tiltó aranyszabályt még százezer államfő- és államformaváltás sem igen törölheti el. (Ha mégis, akkor ez az elbarbárosodott utókor (ön)tudatlan fricskája volna a sugárút tiltakozni immár nem tudó névadójával szemben.) Kifejezetten borúlátó jóslat viszont, ha a szerző úgy érti, hogy Budapest legfeljebb egymilliomodik nekifutásra rendezhet olimpiát. (Igaz, arra nem tér ki, hogy immár hányadszor.) Az pedig kifejezetten hátrányos a következő négymillió-egynéhány esztendő közéletére nézve, ha e prófécia olvastán a Fidesz úgy vélné: programja immár olyan tökéletes, hogy egymillió-három választási cikluson keresztül is ölbe tett kézzel üldögélhet, díszpáholyból szemlélve a krónikus ellenzéki tétovaságot. (Bár a helyesírásból kiindulva akár Victor Máté is lehet a vélelmezett dinasztiaalapító.) Sokkal realistább esélylatolgatás volna, hogy – kisded demokráciánkban első ízben – vajon duplázhat-e egy kormányzat: megérhet-e két választási ciklust. Ez a 2002-es sci-fi kétségkívül nem olyan távlat, mint ide az Androméda-köd, viszont eléggé fantasztikus. Igaz, azok a fránya adóhivatali követelések sem évülnek el…*Suchman Tamás után Medgyessy Pétert is meg kívánja hallgatni a parlament gazdasági bizottságának hosszú nevű – a törvények végrehajtását, társadalmi és gazdasági hatását figyelemmel kísérő – albizottsága. Nem a szocialista kormányfőjelölt érdekli őket (a meghívó ötlete hónapokkal korábban felmerült, amikor még egész mások versengtek a szekfűültetvény főkertészi címéért), hanem a volt miniszterelnök-helyettes, illetve a volt pénzügyminiszter. A téma: a cementipar privatizációs botrányai. A spontán privatizáció során ugyanis – ha hihetünk a bírálatot megfogalmazó szakértőknek – sikerült olyan ügyesen feldarabolni az állami cementmonopóliumot, hogy magát a cementgyártást egy nemzetközi tulajdonosi kisebbség tartotta sakkban. A magyar érdekeltségek nem juthattak meghatározó tulajdonhoz, s mára a multinacionális túlerő gyakorlatilag az egész iparágat ellehetetlenítette: gyárbezárás, tömeges elbocsátások fenyegetnek az egyik oldalon, a lendületet kapott építőipar pedig cementimportra kényszerül a másik oldalon. Különösen érintett lehet Medgyessy a hejőcsabai magánosítási skandalumban (amelyben – nem vicc! – a HOFI nevű konzorcium vitte a prímet). Az albizottságot többek között a személyes ismeretségek is érdeklik a privatizáló bank és konszern vezetőivel, hiszen az előző kormány alatti pénzügyminiszteri passzivitás mindenképp érthetetlen: vagy mert tudott Medgyessy a sanda ügy részleteiről, vagy mert vakon hitt Suchmannak, s ezért nem is érdeklődött mélyebben irántuk. Akármelyik verzió is fedi a valóságot, nyugtalanító, ha netán egy egész ország irányítása bízatnék rá olyasvalakire, aki az adott lehetőségeken és pénzügyi-gazdasági kereteken belül kiélezett helyzetben magától értetődően nem a magyar vállalkozások versenyképességét, helyzetbe hozását segíti. A francia Becsületrend lovagi fokozata azt mutatja: Medgyessy hatékonyan képviselte Magyarországon a francia beruházói érdekeket. De vajon ez a prioritás elegendő kötőanyag-e egy potenciális kormányzáshoz: képes-e pótolni a hiányzó magyar cementet?*Keresetlen szavakkal, fennhangon minősítette egy tévésztárrá vedlett író a Vörösmarty téren a Püski-stand előtt kígyózó sort. E helyütt inkább nem idézném szó szerint; legyen elég belőle annyi: szerinte a kormányfő intelligenciakvóciense nem üti meg azt a küszöbértéket, hogy saját jogon dedikálni lenne joga. Valóban kérdés, a könyv ünnepén nem írók könyve is szerephez juthat-e – ám ez esetben feltétlenül nyilatkozni kellene a könyvheti Demszky-kötet méter per órában mért népszerűségéről is, amely azonban vélhetőleg nincs összefüggésben az érzelmes pártelnöki búcsúval. (Az íróból lett politikus válfaja amúgy idén kevesebb elméleti nyilazást kapott: talán mert a főmumus Csurka István mellett az immár nyíltan MSZP-szimpatizáns Göncz Árpád is kiült a színes ernyők alá.) Ez a mennyiségi megközelítés megmosolyogtató is volna, ha komoly elemzők előszeretettel össze nem vetnék kvantitatívan például a brit balközép és az olasz jobbközép választási győzelmét. Önök tudták, hogy ebben a sportágban a döntőbeli gólarány is számít?