Reggeli beszélgetések, népi imádságok

A legelső beszélgetést nem szerda reggel, hanem egy szombati napon, 1998. december 5-én sugározta Magyarország miniszterelnökével, Orbán Viktorral a Magyar Rádió. A másodikat és az összes többit csakugyan szerdánként hallhattuk, joggal adta tehát a kötetbe gyűjtött interjúknak a szerkesztő, Patay László a Szerda reggel címet. A könyv, a könyvhét egyik megkülönböztetett figyelemre érdemes kiadványa, a Püski Könyvesháznak a Magyar Rádióval és a Dinasztia Könyvesházzal közös műve 2000. december 27-ig fogja össze a miniszterelnöki beszélgetések szerkesztett változatát. A rádió munkatársai (Hollós János és Kondor Katalin – egyetlen kivétellel ők ketten faggatják hétről hétre a kormány első emberét) is írtak előszót a kötethez, az interjúalany is. A két riporter, az 1961-ben született, műszaki diplomával rendelkező Hollós János, aki tizenöt éve rádiózik, valamint a közgazdásznak tanult, és majd három évtizede közszolgálati feladatokat teljesítő Kondor Katalin is azt a „szinte tébolyult dühöt” idézi föl, amellyel a sajtómunkások jelentős része az ellenzéki pártok prominens képviselőivel karöltve a miniszterelnökkel folytatott rádiós beszélgetéseket fogadták. Majd érveiket sorolják: miért nem hagytak fel a miniszterelnöki interjúk készítésével. („Miért is ne lehetne a mindenkori magyar miniszterelnök joga – sőt kötelessége – kormánya viselt dolgairól rendre számot adni a Kossuth Rádió, a nemzeti főadó hallgatósága előtt?” – kérdeznek viszsza támadóiknak, majd így folytatják „védekezésüket”: „A rendszeresség pedig éppen a miniszterelnök folyamatos kontrollját és a hallgatók közvetlen, mindennapos tapasztalataival való szembesítését szolgálja.”)Orbán Viktor a bevezetőben is egy beszélgetés keretei között mondja el – Hollós János mikrofonja előtt –, milyen sok értelmét látja a szerda reggeli beszélgetéseknek. Mindenekelőtt azt, hogy közösen tekintheti át a hallgatókkal az előző hét eseményeit, és hogy az egész országgal társalog, miközben a két rádióst látja. „Nekem nagyon sokat számít, hogy az ország népe tudja és értse, mit s miért csinálok” – mondja, majd így folytatja: „Sok százezer ember hall a készüléken át. Olyanok, akik nem érik be annyival, hogy egyszerűen bejelentsék nekik a dolgok folyását, hanem... azt is tudni akarják, hogy milyen kérdések, feladatok előtt áll ez az ország... egy nagy asztal mellett ülünk közösen, és közvetlenül ők számoltatnak be a munkámról.” A beszámoló ugyancsak gazdag: a fekete- és szürkegazdaság viszszaszorításáról, nemzetközi versenyképességünkről, a koalíciós feszültségekről, az árvízkárok rendezéséről, a Magyar Televízió helyzetéről, a sajtószabadságról, a gyermekek utáni adókedvezményről és az alvilág elleni küzdelemről is olvashatni a Szerda reggel című kötetben – befejezetlen múltként, folyamatos jelenként. A szó elszáll, az írás megmarad – tartja a régi közmondás, amelynek igazsága szerint már megjelenése pillanatában történelemkönyvnek tekinthető a bőséges fotóanyag társaságában közreadott rádiós beszélgetésgyűjtemény. Ahogyan ezt a Püski-kiadványoktól megszokhatta az ember. Kultúrhistóriai érdekessége miatt érdemel figyelmet a kilencvenéves Püski Sándor kiadójának másik könyvheti újdonsága, a Régi magyarság, Féja Géza nehéz sorsú irodalomtörténetének negyedik (?), javított és bővített kiadása. A magyar irodalom történetét a legrégibb időktől 1772-ig feldolgozó munka megírására még 1933-ban adott megbízást a kultusztárca, személy szerint Hóman Bálint miniszter. A dolgozatot a minisztérium felkérésére többen is elbírálták, Bodor Aladár először, Sík Sándor másodszor, Szombatfalvy Kálmán gimnáziumi igazgató harmadszor, és mindhárman pozitívan vélekedtek róla. Ám a minisztérium mégsem fogadta el a kéziratot. Valószínűleg Féja szociográfiai cikkei és Viharsarok című, sajtópereket és publicisztikai viharokat is kiváltó munkája késztette a tárcát arra, hogy a korábban általa megrendelt irodalomtörténet megjelentetésétől elálljon. A szerző maga vágott tehát neki, hogy művének kiadót találjon. Egyedül a pozsonyi Tátra volt kész erre, az a felvidéki kiadó, amelynek szinte ugyanolyan volt a szerepe a maga térségében, mint az Erdélyi Szépmíves Céhnek a Királyhágón túl.Amikor napvilágot látott a Régi magyarság, az egész felvidéki sajtó ünnepelte, de amikor Magyarországon is árusítani kezdték, a hatóság lefoglalta a könyveket. A budapesti rendőr-főkapitányság, majd pedig a kémelhárítás foglalkozott az írással, amely a kolostori irodalmat, a Margit-legendát, Tinódi Lantos Sebestyént, II. Rákóczi Ferencet örökítette meg, a hivatalosan felkért bírálók szerint „nemzeti szempontból is kifogástalanul”. Később átdolgozott változatai ugyan kiadóra találtak, sőt a folytatás is megjelenhetett (A felvilágosodástól a sötétedésig és a Nagy vállalkozások kora címmel), Féja Géza irodalomtörténete azonban így is ismeretlen maradt a nagyobb közönség számára. (1945 után a „bűnös” jelzőt akasztották rá, 1957-ben pedig csak hitegette a szerzőt a Magvető akkori igazgatója, hogy igazságot szolgáltat művének. Majd három évtized múltán Arcképek régi irodalmunkból címmel csupán részleteit merte kiadni a Szépirodalmi.)A most megjelenő könyv a szerző 1958-ban véglegesített kézirata alapján készült. A kiadványhoz utószót író Féja Endre szerint az azóta eltelt több mint negyven esztendő alatt a szerző bizonyára tovább módosította volna irodalomtörténetét, de erre a sors már nem adott lehetőséget szegénynek. Az új évezred régi magyar irodalmunkra erősen kíváncsi olvasójának azonban így is sok szellemi izgalmat kínál ez a kötet is. Akár a többi könyvheti Püski-kiadvány: Tánczos Vilmos Nyiss kaput, angyal! című munkája, amely moldvai csángó népi imádságok gyűjteménye, Gulyás Sándor írása a rövid ideig a Rottenbiller utcában működő, mindenki által feledett Kis Színházról (Katakombaszínház avagy az esélytelenség szorítójában a címe a könyvnek, amelyet Mindszenty József hercegprímás emlékének ajánl a szerző), valamint Hévizi Józsa történelemtanári segédkönyvként is jól használható műve, az Autonómiatípusok Magyarországon és Európában című műve, amelyhez Tőkés László püspök írta az előszót.