Tarolt a brit Munkáspárt

Senkit sem lepett meg, hogy a csütörtöki brit általános választásból a munkáspárti kormány került ki győztesen. Tony Blair sikerében a választási kampány alatt senki sem kételkedett, amelynek eleve megvolt a hatása a kampányra is és a csütörtöki szavazásra is. 1918 óta nem szavaztak ilyen kevesen az országos parlamenti választáson, s mivel akkor a nőknek még nem volt szavazati joguk, indokolt az egyik angol hírmagyarázó kijelentése, aki szerint „a modern brit demokrácia történetében soha ilyen kevesen nem szavaztak általános választáson”. Amint tegnap délre kiderült, az ország 43 milliós szavazópolgárának körülbelül fele adta le a voksát. Mi több, ebben már azok is benne vannak, akik a választás napja előtt, postán szavaztak. Természetesen ez árnyékot vet Tony Blair kormányának győzelmére. Bármennyire legitim is a választás eredménye, mindenki tudja, hogy Blair a szavazásra jogosultak nem egészen egynegyedének döntésével söpörte le másodszor is a konzervatív ellenzéket.A Munkáspárt nagyarányú győzelmének örömébe üröm is vegyült, hiszen a június 13-án öszszeülő új alsóházban az eddigi 179-es abszolút kormánypárti többség 167 főre csökkent. Ez azonban még mindig teljesen szabad kezet ad a kormánynak, sőt, ahogyan az 1997-es eredmény valószínűvé tette a mostani győzelmet, ez a többség szintén csaknem garantálja, hogy négy vagy öt év múlva szintén munkáspárti győzelem várható, hacsak a kormány addig teljesen el nem veszti a választók jóindulatát.Blair győzelme két szempontból is történelmi jelentőségű. Ez az első eset, hogy a Munkáspárt két egymás utáni teljes kormányciklusra számíthat, és ez az első eset, hogy egy brit kormány másodszori megválasztása alkalmával ekkora többséget kapjon az alsóházban. Ez nem merő statisztika, játék a számokkal: amint Gordon Brown pénzügyminiszter mondta, amikor saját skóciai választókerületében képviselővé választották: „Az ország kezd hozzászokni ahhoz, hogy a Munkáspártban ne ellenzéket lásson, hanem a természetes kormányzó pártot.”A szavazók 43 százaléka adta voksát a kormánypártra, 33 százaléka a konzervatívokra, 19 százaléka a liberális demokratákra, hét százaléka pedig a többi pártra. Az egyéb pártok jelöltjei között van talán az egész ország legsikeresebb jelöltje. Richard Taylor, egy idős orvos, aki soha életében nem foglalkozott politikával. Most azonban felháborította, hogy a helyi kórházat az országos egészségügyi szolgálat be akarja zárni, és pártonkívüliként indult, hogy megmentse azt. Taylor az idei választás egyik legnagyobb arányú győzelmét aratta a munkáspárti jelölt fölött.A választás egyik érdekessége, hogy először került be főrend az alsóházba. Lord Newly mint örökletes főrend elvesztette tagságát a lordok házában, és ezzel automatikusan jogot nyert arra, hogy induljon az alsóházi választáson.A 2001-es választás egy másik, gyakorlatilag lényegtelen, de mégis elgondolkoztató jelensége, hogy Oldham két választókerületében, ahol az elmúlt hetekben súlyos összecsapások voltak fehér és ázsiai fiatalok között, jelentős számú szavazatot szerzett a szélsőjobboldali, nyíltan rasszista Brit Nemzeti Párt. Bár egyik jelöltjét sem választották meg, a szokásos néhány száz szavazat helyett egyikük több mint öt-, másikuk több mint hatezer szavazatot kapott.Miközben Tony Blair új kormányának összetételét fontolgatja tanácsadóival, William Hague, a legyőzött konzervatív vezető azonnal beadta lemondását. Csak addig marad a helyén, amíg meg nem választják utódját, de máris jelezte, hogy utána nem akar szerepet vállalni az árnyékkormányban. A brit politika jól ismert játékszabályainak értelmében mindegyik konzervatív politikus, aki elképzelhetően utódja lehet, úgy nyilatkozott, hogy Hague remek kampányt folytatott, a helyén kell maradnia, ennek ellenére teljesen nyilvánvaló, hogy Hague jól tudta: ha magától nem távozik, akkor rákényszerítik a lemondásra. A konzervatívok között tehát máris megindult a külsőleg udvarias, de valójában késhegyre menő küzdelem az utódlásért.A két legfőbb jelölt Michael Portillo, az árnyék-pénzügyminiszter, és Anne Widdicombe, a toryk belügyi szóvivője, de könynyen lehet, hogy a választás egy harmadik személyre esik, akiben a párt különböző frakciói meg tudnak egyezni. Ez egyébként aligha fog eldőlni az úgynevezett 1922-es bizottság, az árnyékkormányban tisztséget nem viselők csoportjának tisztújító választása előtt. Néhány hétig, esetleg hónapig tehát még Hague marad a Konzervatív Párt ügyvivő vezetője.Hogy a font sorsa mi lesz ezután, azt sokan találgatják. Párton belüli forrásokból úgy tudni, hogy Gordon Brown pénzügyminiszter továbbra is ellenzi a mielőbbi népszavazást, és köztudott, hogy a Munkáspárt soraiban sokan viszolyognak a közös európai valuta gondolatától. A párt egyik sikeres jelöltje nem is titkolta ellenszenvét, és kifejezetten euróellenes kampányt folytatott – a belépés elvi alapján álló kormány színeiben.A választás fölötti legsommásabb szentenciát Anthony King professzor, az Essexi Egyetem tanára mondta ki, amikor kijelentette, hogy „ez tulajdonképpen nem anynyira választás, mint inkább a munkáspárti kormány fölötti népszavazás volt” – értve ezen, hogy kezdettől fogva nem az volt a kérdés, ki lesz a győztes, hanem hogy hányan elégedettek a Blair-kormány tevékenységével. Így szemlélve a dolgot a válasz az, hogy a lakosságnak körülbelül egynegyede. A toryktól azonban még ennél is kevesebben vártak jót.

---