Tornyos ház a körúton

Mindenkinek vannak olyan emlékei, amelyek újra fellángolnak egy-egy régi épület láttán. Istenem, az a régi iskola, ahová kézen fogva vezetett az anyám! Vagy a templom, ahol örök hűséget esküdtem. Nekem az a rét is a szívemhez nőtt, ahol gyermekkoromban futkároztam. Még ma is emlékszem egy öreg tölgyfára, mellette elhaladva mindig megsimogattam és köszöntem neki.Így vagyok ma is a körút egyik ismert épületével. Amikor a régi New York-palota előtt visz el az utam, bárhová sietek, mindig megállok egy percre. Néma főhajtásra. Nem is annak az omladozó épületnek köszönök ilyenkor, hanem a múltjának. Egy letűnt kornak, amelynek hangulatát már csak könyvek és újságok őrzik. Ha őrzik.Amikor csupán ifjúi ábrándjaimban élt Budapest, már akkor elindultam képzeletben a Bácskából, hogy egyszer majd ideérjek, benyissak kávéházának forgóajtaján, és megkérdezzem az elém siető pincértől: „Főúr, merre találom Osvát Ernő szerkesztő urat?”A pincér a „Nyugat karzatára” irányított volna, hogy átadjam szerény kis írásomat, amelyet egy tanyán írtam zivataros éjszakán, az istállólámpa percegő fényénél. Mennyire szerettem volna megmutatni első írásomat a bácskai parasztokról! Móricz Zsiga bácsi is ide hozta a kéziratát, s ide járt Kosztolányi is az akkori New Yorkba, de mire én ideértem, már megváltozott a világ.Talán mert későn jöttem. Csak a második világháború után jutottam el a Lotz-freskókkal díszített kávéházba, amely valaha az irodalmi és művészeti élet igazi központja volt.Nyilván ezért kísérelte meg kioltani még a múltra való emlékezés lángját is a Rákosi-rendszer, amikor a kávéházat sportáruházzá alacsonyította. Jaj, csak az a régi élet vissza ne térjen egy percre se, mert akkor nyomban romba dől ez az idegen fegyverekre támaszkodó, embertelen rendszer!Mire én a kegyetlen harcoktól megviselve, a meneküléstől és az örökös félelemtől megfáradva ideértem, már csak legendaként élt az a hajdani kávéházi élet, Karinthy Frigyes és Molnár Ferenc egykori társasága. De fénye nem hunyt ki, a New York-palota jelentette akkor is a szellemi élet egyik jelentős központját. Két napilap, tucatnyi hetilap és folyóirat megfért a falai között, és otthont adott két patinás könyvkiadónak is. Nekem azért is nevezetes, mert itt jelent meg az első regényem.És a kávéház! A New York! Emlékszem, mi, akkori fiatalok hosszan és mereven ültünk egy-egy kávé mellett az örökké zajló irodalmi élet sodrásában, töltekezve valami meghitt csodával és szépséggel, ami kivirágzott a szívünkben. A kávéház éjjel-nappal nyitva állt, mert a legenda szerint Molnár Ferenc a kávéház kulcsát annak felavatása után a Dunába dobta.Szép Ernő botjára támaszkodva tipegett be, a portás felszólt az akkori Magyar Nemzethez, és valamelyik fiatal, gyakran én, lefutott, hogy segítse. Majdnem mindennapos vendég volt Szabó Lőrinc is. A folyosó hátsó traktusában pedig Dallos Sándor köré gyűltek a fiatalok, aki Asztalos Sándorral vitatkozott. Így vártuk Illyés Gyulát, hogy megérkezzék vasárnap írásával.Dutka Ákos leánya, Mari, a művészettörténész az előcsarnokból kialakított teremben Mátrai-Betegh Bélával pingpongozott, Ruffy Péter riportot diktált Marer Klárinak, Baróti öblös hangján a „Pipást” hívta, hogy kéziratot küldjön a nyomdába. Parragi Gyuri már alkonyatkor elköszönt, de Boldizsár, a főszerkesztő gyakran éjfélig ott ült a szobájában a nagy kézirathalmaz fölött. Az őt követő főszerkesztő, Mihályfi Ernő, akit a sajtó Misunak becézett, lapzárta előtt körútra indult gumitalpas cipőjében. Nesztelenül járt, minden szobába benyitott, azt mondták, hátul is van szeme, mint egyes madaraknak. És jó szava is volt mindenkihez. Angyalian mosolygós arccal végezte az ellenőrzést, mintha csak sétára indult volna a körúton. Maradt még valaki a vártán?Állok az omladozó épülettel szemben, amely valaha éke volt a fővárosnak, s közben azon tűnődöm, mi lenne, ha beosonnék a volt szerkesztőségek évek óta zárt vasrácsos kapuján? Tudom, hogy felvonói is meghaltak régen, de én felfutnék fiatalos lendülettel a negyedik emeletére, és a régi Szépirodalmi Kiadó asztalára letennék egy kötegnyi kéziratot, mint egykoron, és így szólnék: „Endre bátyám! Elhoztam a regényt!”Vajon megírja-e valaki egyszer az igazi regényt erről az izgalmas, elsüllyedt világról?