Üzenet a búzamezőkről

Levelet hozott a posta a szülőfalumból. A vajdasági magyarok nehéz sorsáról számolt be egyik volt iskolatársam, aki így fejezte be üzenetét: „Aratás után talán alkalmam nyílik egy kis időre elszakadni a gazdaságtól, akkor majd személyesen is találkozunk...”Hirtelen nagyot fordult velem a világ. Aratás? A naptárra tekintettem, és megdobbant a szívem. Péter-Pál napja hagyományosan az aratás kezdete. Meleg nyarakon már néhány nappal korábban is megpendülnek a kaszák.Sokáig ültem elmélázva az ölembe ejtett levéllel, azokra a régi aratásokra emlékezve, amelyekről alig-alig tud valamit a mai fiatalság. Ha véletlenül értesül róla a városban, akkor az újságok legalján olvassa kishírben. Vagy a televízió képernyője villantja elé egy-két másodpercre a képet: aranyló búzatengerben egy piros kombájn.Manapság nem az aratásról számolnak be a lapok, más a szenzáció, az esemény: izraeli robbantások, nepáli királygyilkosság, ökölcsata a parlamentben, és sorolhatnám a hasonló „szenzációkat”, amelyek csak egy célt szolgálnak igazán: hogy növeljék az újságok eladott példányszámait.Aratás? Ki beszél ma aratásról? Arról az igaziról, amely még él bennünk, amelynek hallatára megtelik a levegő a kenyér csodálatos ízével. Ugyan ki kíváncsi már azokra a régi aratásokra, amelyek valaha a lapok címoldalán szerepeltek, és az egész ország érdeklődésének középpontjába kerültek? Ilyenkor a város is együtt izgult az aratókkal, a felhők járását figyelte, jaj, nehogy kiadós esők érkezzenek, amelyek hátráltatnák azt a közös nagy erőfeszítést, amelytől az ország kenyere függ.Az aratásnak kifejezhetetlen, bensőséges áhítata volt, más munkával össze nem hasonlítható hangulata még a kombájnok megjelenésének idejében is. Sőt akkor is, amikor tudta a gazda, hogy aratás után nyomban megzörgetik a kaput, és bebocsátást kérnek a padlássöprők.A búzát faluhelyen a nép ősidők óta „életnek” nevezte, és ma is az maradt. Ezért került az imába a mindennapi kenyerünk. Az idősebb vallásos emberek keresztet vetettek, amikor kimondták a szót. Ha leejtették a kenyeret, megcsókolták, és úgy ették tovább.Aratás idején nagy-nagy csend szakadt a falura, talán még a kutyák is visszafogták csaholókedvüket. Mindenki, aki csak mozogni tudott, az aratásért tevékenykedett, annak sikeréért dolgozott. A nagy munka kezdetét napokkal előbb messze hangzó kaszakalapálás jelezte, mintha a föld szíve dobogna egyre sebesebben. Emlékszem, akkoriban az üzletek nyitva tartása is az aratáshoz igazodott. A nagy nap hajnalán aztán szekerek és gyalogosok sokasága indult a határba. Ők voltak a korán kelő kötélverők, mert alkalmas kévekötőt verni csak harmattól nedves gabonaszárból lehetett.A munkabírók ilyenkor mind a mezőn sürgölődtek, az aratást segítették; otthon a nagymama főzte a kalóriadús ebédet. Déli harangszóra ételhordó gyerekek serege kelt útra, vitte a rántott húst, a csirkepaprikást, a fánkot vagy a mákos rétest az aratóknak. Közöttük voltam én is, emlékszem, a fák hűvösében elfogyasztott ízes falatok után mindig maradtam még egy ideig, leváltva a mamát egy órácskára, a kötelet teregettem helyette a marokszedők előtt. A mama meg az akácfa hűvösében pihent addig, vizes törülközővel borogatta napsütötte arcát.Nem is csak munka volt az aratás, hanem szinte szertartás, amelynek ősidők óta érvényes forgatókönyve volt: kora reggel kötélverés, a harmat elszállta után kezdődhetett a kaszások rendvágása, a nyomukban szedték a markot, később a kévéket keresztekbe rakták, s jöhetett alkonyatkor a nagygereblye, az úgynevezett „nagybőgő”. Vidám aratóének? Hát akinek kedve maradt még énekelni a gyötrő nap után...Egyszer apám kaszája megsebzett egy kis fürjet. Hazavittem, pátyolgattam, majd amikor erőre kapott, a magasba dobva elröppentettem. Azóta mintha hallanám néha a hangját: aratáskor üzen nekem. A nagy aratási csatákról, a régi paraszti életről. Mit mond ez az üzenet az idén? Azt, hogy jó lesz a termés, lesz elegendő gép is, hogy levegye a munka nehezét az aratók válláról. Remélhetőleg az időjárás is kedvezően alakul, meleg, felhőtlen, száraz napok könnyítik a betakarítást.Ki tudja, merre repdes az a régi, sebzett fürjecske?! Az elröppent madarak nem jönnek vissza, csak az emlékek.