Vendég katonák

Szerencsésnek mondhatom magamat, mert az 1945-ben megszabadításunkra és megszállásunkra érkező orosz katonák nem bántottak senkit a családunkból. Nem lőtték le az apámat, mint nem egy ismerősömét, nem erőszakoskodtak az anyámmal, nem vittek el közülünk senkit malenkij robotra, hogy hazakerülése után megnyomorodva folytassa itthoni életét, ha egyáltalán hazakerült.Azért is szerencsém volt, mert a kisváros, ahol felnőttem, a háború alatt nem volt a harcvonalban, „csak” bombázták, a nagyobb ütközetek Székesfehérvár és a Balaton irányába tolódtak el. Nem éheztünk, nem nyomorogtunk az utolsó hónapokban sem, a budapesti bombázások borzalmairól csak hallomásból tudtunk. A nagyvárosok óvóhelyeinek életét, a zsidók utolsó napig tartó vesszőfutását vagy mentését, a véletlen okozta tragédiákat inkább csak felnőttkoromban ismertem meg. Örleyre gondolok, Ottlik író barátjára és Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona könyveire, Máraiéra.Mi álltunk a házunk udvarán, néztük az ezüstszálakat, amint szálldosnak a levegőben – a katonák repülőgépekről dobták le őket, nem volt szabad hozzájuk nyúlnunk, azt mondták, kiégeti a bőrünket. Később egy amerikai vegyszerpermetről jött hír, amelyet repülőgépekről permeteznek szét, elaltatja az embereket, mondták, és mire felébrednek, a háború véget ér.Azután megjöttek az orosz katonák: családostul és szép számmal érkeztek. S bár akkor még nem voltak laktanyáik – lakóházaikat, iskoláikat akkor kezdték el építeni, amikor eldőlt, hogy Ausztria megszállását csak rajtunk keresztül tudják biztosítani –, békeszerződés, nemzetközi egyezmény ide vagy oda, a vendégek itt maradtak.Négyszobás lakásunkból kettőt nekünk is át kellett adnunk az oroszoknak. Ez úgy történt, hogy behívatták apánkat a városparancsnokságra – anyánk otthon sápadozott, mi lesz ebből –, de apánk vidáman érkezett haza. Nem kell kiköltöznünk falura, Borsosgyőrre, mondta, elég, ha a ház felét odaadjuk.Az első katonák híradósok voltak. Különféle érzékeny készülékeket szereltek, javítottak, igen halkan híreket hallgattak, és ismerős dalokat énekeltek vagy fütyültek. „Kis cigaretta, valódi finom” vagy „Kék a kökény”. Maguk tudnak magyarul? – kérdezte tőlük apám. Tudunk, mondták, kárpátaljaiak vagyunk. A hallgatás beszélgetésbe váltott át, mi pedig, három gyerek, kiköveteltük, hogy játsszanak velünk a katonák. Labdázás, fogócska, bújócska, találós kérdések jöttek számításba.Azután a híradósok el. Rövid időre – ki tudja, miért – feltűnt egy magyar katonacsalád, Zita nevű kislányukkal jöttek, amikor elmentek, képes levelezőlapokat írtunk egymásnak.Harmadszorra két orosz katonacsalád költözött be hozzánk. A nőket Ljubának és Szvetlanának, a férfiakat Viktornak és Vlagyimirnak hívták. Hogy melyik kinek a férje, felesége volt, nem tudom, de – nyilván Vlagyimiréknak – volt egy Vlagyimir nevű kisfiuk is. Ez már az együtt lakás keményebb próbatételének bizonyult, hiszen három család használt egy konyhát, egy fürdőszobát – persze hogy nem volt külön bejáratú –, s ha a nappali, váltott műszakú főzések, az esti fürdőzések békeidőben történnek, biztosan kellemetlen lett volna, így viszont, háború után, egy nagy változás küszöbén...Tulajdonképpen egy nagy utazás volt ez. Megbámultuk egymás szokásait. Ételeit. Öltözködését. Anyám csodálkozott: mennyi uborkát esznek! Én a barna, édeskés kenyerüket kóstolgattam, nővérem – ő hatéves, én öt, öcsém másfél – a kilométeres körzetben is szédítő kölnikkel volt elfoglalva. Apám viszont azzal: akkor miből élünk meg majd, hiszen ügyvédekre egyelőre semmi szükség, és az irodánkban oroszok laknak.De jól megvoltunk. Szvetlana városi volt, az arcán egy nagy, mély vágás, Ljuba falusi, ünnepi öltözéke egy kék-fehér mintás ruha volt, a derekán ránccal és övvel. Vlagyimir szerette a pálinkát, Viktor nem. Ljuba egyszer-kétszer énekelt nekünk, a Volgáról szólt a dal, „maty rodnaja”, és egyszer vendégeket is hívtak, akkor a kisgyerek nálunk aludt.Mit mondjak, komolyan vettük, hogy a vendégeink, s ők is, hogy mi a vendéglátóik vagyunk. Nem éltek vissza a vendégjoggal. Amikor elmentek (hova?), valamenynyien rosszkedvűek voltak, Ljuba sírt is. Hogy milyen idők jöttek rájuk, nem tudom. Ránk rosszak. Újabb lakók költöztek be, s a házunk örökös társbérlet lett, a szerint a forgatókönyv szerint, ahogy az a szocializmusban meg volt írva. A többiről meg inkább ne beszéljünk.Közben megépültek a város szélén a laktanyák, és orosz katonákat inkább csak akkor láttam, ha az iskolánk kivitt bennünket – az énekkart, zenekart –, és műsort adtunk a tiszti családoknak. Esetleg vasárnap, amikor a kiskatonák kimenőt kaptak, és hogy idejében viszszaérjenek, bicikliket ragadtak el az utcáról, azokkal kerekeztek ki a repülőtérre. A reptér környéke, mondják, vasárnap délután tele volt gazdátlan biciklikkel. Akinek eltűnt a kerékpárja, elindult a repülőtér felé, mire odaért, megtalálta.1956-ig az orosz katonák ittlétét semmiféle nemzetközi szerződés nem szabályozta: mintha itt sem lettek volna. Nem így a forradalom után. 1957-ben Kádárék – bár Hruscsov felajánlotta, hogy kiviszi a katonákat – megkötötték a régóta késlekedő államközi egyezményt. Így az ezt követő 34 év volt az igazi, az első 11 csak gátlástalan ügyeskedés, vendégeskedés.Azt kérdezi tőlem a nővérem: mit csináltál tíz évvel ezelőtt, amikor az oroszok kimentek? Azt mondom, nem jut eszembe, de majd a füzetemben – följegyzések, napló – megnézem. Azt mondja, ő kivételesen egyedül volt otthon, mindenki elutazott valahova a családjából; vasárnap hajnalban, mert vasárnap volt, bekapcsolta a rádiót, hallgatta a tudósítást a kivonulásról, és sírt. Igen, sírt. Sírt. Örömében.Most, tíz év után is biztosan lesz, aki sír. És olyan is lesz, hogyne lenne, aki az oldtimerek, csepűrágók, gólyalábasok, szimfonikus zenekarok produkciója közben megfogalmazza magának (a gyerekének, az ismerősének), hogy most mit ünneplünk. Minek is örülünk? Miért örülünk?