A nyugdíjreform reformja

A nyugdíjrendszer átalakítása normális körülmények között széles körű társadalmi konszenzust feltételezne. Ennek ellenére a 72 százalékos többséggel rendelkező szocialista–szabad demokrata koalíció úgy nyomta át 1997-ben az Országgyűlésen a Medgyessy Péter pénzügyminiszter irányításával készített, nyugdíjreformról szóló törvényjavaslatot, hogy szinte teljesen figyelmen kívül hagyta az akkori ellenzék kifogásait és kétségeit. Az 1998-ban hivatalba lépett polgári koalíció természetesen tiszteletben tartotta az előző törvényhozás által szentesített reformokat, hiszen ezt kívánja a jogállamiság és a jogbiztonság tisztelete. Meg aztán a népi bölcsesség is azt kívánja: előbb mérni, aztán vágni… A jogszabály 1998-as életbelépése óta eltelt három év tapasztalatai alapján azonban megmutatták: szükség van a nyugdíjreform reformjára. Persze az is ellenkezne a józan ésszel, ha a kormány újból fenekestül forgatná fel a nyugdíjrendszert meghatározó viszonyokat. Ehelyett úgy tűnik: továbbra is működhet az, ami jónak és működőképesnek bizonyult az elmúlt években (alapvetően ez jellemzi a magán-nyugdíjpénztárak rendszerét, a második és harmadik „pillért”), de alapvető változásokra lehet számítani a már-már lassú, de biztos sorvadásra ítélt első „pillérben”, az állami (társadalombiztosítási alapú) nyugdíjrendszerben.Szükség volt-e egyáltalán 1997-ben arra, hogy az akkori kormány nekilásson a nyugdíjrendszer reformjának? A válasz: igen. A felosztó-kirovó típusú nyugdíjrendszer a polgárok előtt olybá tűnhetett, mint egy nagy zsák, amelynek mélyén eltűnnek a munkában állók által fizetett, nem kis összegű járulékok, amiből ennek ellenére csupán szerény mértékű ellátás biztosítható az időskorúaknak. A demográfiai folyamatok, a társadalom elöregedése ráadásul olyan irányba hatott, hogy az akkori aktívak nyugdíjaskorukban még a mostani, viszonylagos létbiztonságra se számíthattak volna. Szükség volt-e tehát ennek orvoslásaképpen a tőkefedezeti elven nyugvó magánnyugdíjpénztárak létrehozására? A közgazdaságtan fő áramlata szerint vitathatatlanul, bár a szakma számos kiváló képviselője ennek ellenére elvitatta a döntés gazdasági racionalitását (elég e helyen Németh György közgazdász-szociológus innovatív, gondolatébresztő és vaslogikájú elemzéseire hivatkoznom).Melyek azok a tények, amelyek miatt sürgető szükség volt a nyugdíjreform korrekciójára? Először is az 1994-ben hivatalban lévő szocialista pénzügyi kormányzat súlyosan alábecsülte a magánpénztárakba átlépők számát: a hivatalos számítások 800 ezer és 1,3 millió közötti létszámmal kalkuláltak, miközben csaknem kétmillióan választották az új intézményt. Bár a magánpénztártagok esetében szintén a felosztó-kirovó rendszerbe kerül a teljes munkaadói járulék, illetve a munkavállalói járulék kisebb része (mivel leendő nyugdíjuk nagy részét ők is a tb-pénztárból kapják majd), az átlépők befizetéseinek adott (jövedelmük hat százalékát kitevő) része természetesen hiányzik annak az állami nyugdíjkasszának a bevételi oldalán, amelyből a ma nyugdíjasait kell kifizetni. (A kiesés Varga Mihály pénzügyminiszter szerint 74 milliárd forintra tehető.) Ez önmagában is elegendő érv lenne ahhoz, hogy az eredeti (1997-es) tervekkel ellentétben miért nem emelte a polgári kormány hét, majd nyolc százalékra a magánpénztárak számára kötelezően átutalandó járulékhányadot. De van még egy nyomós ok: a törvény értelmében a magánkasszáknak ki kellett volna alakítania a hozzátartozói és a rokkantsági kockázat fedezetét is, ami azonban nem történt meg. A nyugdíj jellegű szociális ellátások (például özvegyi nyugdíj, árvaellátás, rokkantnyugdíj) ilyen módon továbbra is teljes egészében a forrásaiban megkurtított tb-rendszert terhelik.Volt azonban egy ennél súlyosabb hibája is az 1997-es nyugdíjreformnak. Bár ezt nyíltan senki nem mondta ki (leszámítva a magánpénztárak túlbuzgó üzletkötőit), a „sorok között” mégiscsak sikerült olyan üzenetet eljuttatni a társadalom felé, miszerint a tb-nyugdíjrendszer haldoklik, napjai (de legalábbis évei) meg vannak számolva, onnan nyugdíj helyett csak „nyögdíjra” lehet számítani. Valószínűleg ez volt a legfőbb oka annak, hogy irreálisan sokan választották a magánpénztárakat. A döntés sokak részéről azért volt irracionális, mert azt a hivatalos tájékoztatók is leszögezték: a magánpénztártagság azoknak éri meg egyértelműen, akik kellően fiatalok és kellően magas a fizetésük. A jutalékért dolgozó ügynökök azonban olyanokat is nagy számban beszéltek rá az átlépésre, akiknek az élethelyzete ezt egyáltalán nem indokolta volna – kivéve, ha az alternatíva egy agonizáló (vagy annak beállított) tb-kassza. A „suttogó propaganda” azért annyiban nem volt alap nélküli, hogy miközben a politikai és szakmai viták elsősorban a „második pillérről” szóltak, szinte elsikkadt az a tény, hogy semmi nem történt az „első pillér” megerősítése érdekében. Ezt a súlyos mulasztást pótolta nemrég a kormány.A cél tehát az állami nyugdíjrendszer versenyképessé tétele. Nem a magánpénztárak ellenében, de azokkal kiegészítve egymást. Ennek érdekében 2003-tól kezdve először a pályakezdőknek, majd (2006–07-től, egyéni konzultációk után) minden munkavállalóknak egy virtuális magánszámlát nyit a társadalombiztosítás. Ezen pontosan nyomon követhetők lesznek a múltbéli és az aktuális befizetések, illetve az, hogy ennek alapján, adott életkorban mekkora nyugdíjra számíthat a biztosított. Az egyéni számla egyben értelmetlenné teszi a nyugdíjkorhatárról folytatott vitákat is: mindenki maga döntheti el, mikor fejezi be aktív pályafutását. Természetesen magasabb ellátásra számíthat, aki hosszabb szolgálati idővel rendelkezik, de a döntés a polgároké. Mint ahogy abban is a választás szabadságának a tisztelete érvényesül, hogy megszűnik a pályakezdők kötelező magánpénztár-tagsága, illetve lehetőség lesz az állami rendszerbe való visszalépésre (természetesen ellentétes irányban is lehet mozogni). A reformok révén a tb-nyugdíjrendszere (amit tehermentesítenek a nyugdíjjellegű szociális ellátásoktól) igazságos és átlátható lesz a polgárok számára.Miben különbözik a leendő virtuális egyéni számla a magánpénztárak számlavezetésétől? Elsősorban abban, hogy itt nem viszik a befizetők pénzét ténylegesen a pénzpiacra, hiszen a jelenlegi nyugdíjakat továbbra is ebből kell fedezni. A hozam ennek megfelelően szintén virtuális, amit az évenkénti indexálás fog biztosítani – vagy a reálbérekhez, vagy az inflációhoz, vagy az állampapírhozamokhoz igazítva (ez még eldöntendő kérdés). A megreformált állami nyugdíjrendszer versenyképességét a nagyobb biztonság mellett éppen a virtuális jellegből fakadó alacsony működési költség fogja biztosítani.De ne menjünk el szótlanul egy másik, a nyugdíjasokat rövid távon is pozitívan érintő döntés mellett sem: 2002-től a nyugdíj mellett munkát vállalók személyi jövedelemadó-alapjába már nem fog beleszámítani a nyugdíj összege, így a munkával szerzett jövedelem alacsonyabb kulccsal fog adózni. Bár a Pénzügyminisztérium 2000-es adatokkal még nem tud szolgálni (az APEH még nem végzett a feldolgozásukkal), az 1999-es adatok alapján várható: mintegy 300 ezer nyugdíjasnak fog növekedni a nettó jövedelme, havonta átlag tízezer forinttal. Ennél is fontosabb talán a döntés üzenetértéke: a munka becsületének megerősítése idős polgáraink között.