A trockista imposztor

Úgy tűnik, a szocialistáknak Franciaországban is gondjuk van a múltjukkal. A néhai Francois Mitterrand például gondosan hallgatott arról, hogy a háború alatt kollaboráns volt Vichyben, s évtizedekig konokul letagadta a múltját. A jelenlegi – szintén szocialista – kormányfő, Lionel Jospin pedig nemcsak hogy tagadta viselt dolgait, hanem hazudott is: trockista volt, s azt állította, hogy nem is ő, hanem a bátyja volt... forrófejű.Párizst még mindig és még sokáig uralják a mitterrand-i esztendők és építmények. Igaz, ma már mind többen kérdőjelezik meg például a monumentális építkezések hasznát és hasznosságát, értelmét s nemegyszer esztétikumát is; ám a Mitterrand építtette Orsay múzeum és a Bastille téri Operaház vagy példának okáért a technika és tudomány különleges „városaként” tisztelt La Villette és a Pei mester tervezte piramis a Louvre előtt azért változatlanul sajátos látványossága, és díszére válik a fény városának. Bizonyos értelemben a mitterrand-i esztendők is tovább élnek. A Szajna partján ugyanis – némi jobboldali közjátékot követően – változatlanul a szocialisták kezében van a kormányrúd. S nem is lehet mondani, hogy rosszul kezelnék. A francia baloldali kabinet sikeres.Ám a néhai köztársasági elnök építményeinek árnyékában változatlanul zajlanak a szocialisták botrányai is. (Az igazsághoz tartozik, hogy korrupciós botrányoktól és pöröktől az egyébként szétesett és fantáziátlan jobboldal sem mentes.) A napokban szabtak ki börtönbüntetést Roland Dumas-ra, Mitterrand egykori külügyminiszterére, a későbbi alkotmánybírósági elnökre „társadalmi vagyon kárára elkövetett visszaélés” miatt, folyik a vizsgálódás Mitterrand egyik fiának kenőpénzes ügyletei ügyében. No, és persze, ami a legfőbb skandalum: a kormányfő, Lionel Jospin trockista múltja. Pontosabban nem is az a meghökkentő tény, hogy egy magát demokratának valló politikus véres mozgalomhoz csatlakozott, végül is ez: nem bűn. Demokratikus országban mindenki azt csinál, amit akar, a trockisták szerveződései-mozgalmai nem voltak betiltva, tehát nem voltak törvénytelenek, s különben is, mindenkinek megváltozhat a véleménye. A franciák amiatt morgolódnak és háborognak, hogy Jospin mindezt letagadta. Sőt: hazudott. Az esetet – hiteles dokumentumokkal – a balközép irányultságú Le Monde című napilap hozta nyilvánosságra június elején.Kocogok a Le Monde szerkesztőségébe, Edwy Plenel főszerkesztőhöz. Karakán újságírónak ismerem, évekkel ezelőtt, a lehallgatási botrányok idején interjúalanyom is volt. A néhai Mitterrand elnök ugyanis törvénytelen eszközökkel és módon őt is lehallgattatta; munkahelyi és magántelefonjait figyeltette, találkozóit és barátai kapcsolatait feltérképeztette. Merthogy Plenel az Élysée-palota akkori lakójának jó néhány „csalafintaságát” kinyomozta, és nyilvánosságra hozta. A bajszos, mokány kolléga hajlíthatatlan, ha a tények feltárásáról és nyilvánosságra hozataláról van szó. Azt vallja, szerinte minden információt nyilvánosságra kell hozni, még azokat is, amelyek kellemetlenek lehetnek. Bár a Jospinra vonatkozó információk szerinte csak picit kellemetlenek, hiszen a miniszterelnök esetében mindössze ifjúkori történetről van szó, egy elhúzódott ifjúkori történetről. Megvédi Jospin trockista múltját, azt mondja, hogy a kormányfő különben sem társadalmat felforgató forradalmár, hanem reformista politikus, s nagy meghökkenésemre hozzáteszi, hogy – bár morális értelemben mind Mitterrand, mind Jospin elítélendő, hiszen mindketten hazudtak, de azért – Trockijt nem lehet öszszehasonlítani Pétainnel...Ülünk a szerkesztőség tágas, üvegablakos kalitkaszobáinak egyikében, s elhűlten ingatom a fejem. Egyrészt különös hallani, hogy a forradalom lenne a reformizmus előszobája. Másrészt pedig: vajon miért ne lehetne összehasonlítani Pétaint és Trockijt? Ráadásul meglehet, hogy az összehasonlításból nem is a németekkel kollaboráló Pétain marsall kerülne ki rosszabbul...Elnéző pillantásával Plenel szinte simogatja a fejemet, midőn fogalmazgatom a kérdést: talán csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy a trockizmus a marxizmus liberális arca volna, maga az emberarcú marxizmus?! Miért kellene elnézőnek lenni egy ilyen véres mozgalommal?– Én nagyon is megértem, hogy így tekintesz erre a kérdésre, hiszen olyan országból érkeztél, ahol az emberek átélték a létező kommunizmust, ahol megélték a diktatúrát, a totalitarizmust, a szabadság hiányát! Ám az én nemzedékem nem ebben nőtt fel – magyarázza Plenel kolléga. Majd még nagyobb meghökkenésemre hozzáteszi: – Én negyvennyolc éves vagyok, s fiatal koromban magam is trockista voltam.Uramisten! Értem hát, miért az elnéző magyarázat s a megértő vállveregetés! S mondandóját alátámasztandó Edwy Plenel történelmi példákat sorol.– Ez az irányzat markánsan jelen volt, s tán még ma is jelen van a francia szellemi-kulturális életben. Olyan nagy alkotók kerültek a hatása alá, s képviselték elveit cselekedeteikben is, mint például Louis Aragon, aki még azt is leírta, hogy nekünk itt, Franciaországban a GPU kellene! S lám, ettől ő még nagy költő maradt, ugyebár?! Vagy ott volt André Breton és a szürrealisták nagy része, akik még Mexikóba is ellátogattak, hogy hódoljanak a száműzött Trockijnak...Szó, ami szó, az én csacsi közép-európai felfogásomban az, hogy Aragon ilyeneket irkált, egyáltalán nem azt igazolja, hogy csatlakozni kell(ene) egy ilyen véres mozgalomhoz, egy totalitárius forradalomról papoló, undok csapathoz. Ez ugyanis inkább csupán annak alátámasztása, megerősítése, hogy Aragonék és Bretonék, bizony, eltévelyedett emberek voltak. A maguk korában nyilván úgy gondolták, hogy ők a progresszívak, s a kétkedőket és tamáskodókat is minden bizonnyal lefasiztáztak. Ahogyan azt a „baloldali progresszívak” szinte időtől és tértől függetlenül cselekedni szokták. S lassanként már magam is csak elnézően mosolygok, midőn az egykori (?) trockista, Edwy Plenel arról próbál győzködni, hogy igenis, ők, a trockisták ifjú korukban éppen hogy a többpártrendszert és a másság, a különbözőség elvét védelmezték...– Mi a humanizmus értékeit képviseltük – mondja Plenel. Nem igazán őszinte a mosolyom, mert közben arra gondolok, milyen szerencsések is a franciák, hogy náluk nem került hatalomra a „létező szocializmus”.Catherine Pégard-ral kávézom. Lakása nagypolgári, finom eleganciával berendezve. Miközben hártyavékony porceláncsészéinkben a kecses ezüstkanalakat csörrentjük, Catherine megerősít abbéli benyomásomban, hogy e tájon mintha túl sok volna az elnézés és a megértés bizonyos „eltévelyedések” iránt, különösen ha azok a politikai baloldalon történnek. Catherine egyébként belpolitikai főszerkesztő, s lapja – a Le Point című hetilap – éppen arról készít majd összeállítást, hány egykorvolt trockista sürög-forog is a francia kulturális életben manapság.Nevek hangzanak el. Kiderül: a francia szerkesztőségek nagy része mind a mai napig tele van szélsőbalosokkal. Az egyetemeken köztiszteletben álló oktatók soraiban szintén sokan vannak, akik egykor Trockij ideáinak oltárán áldoztak, a filmművészet területén, a bankokban, az oktatási minisztériumban, egyszóval a francia szellemi élet jelentős területein s nemegyszer kulcspozícióban zsinatolnak azok, akik valaha véres forradalomról és terrorról papoltak. A fiatalabbja pártfunkcionárius lett, a szocialistáknál persze, vagy miniszter, esetleg miniszterelnök.Azám! A miniszterelnök! Lionel Jospin, aki „Michel” fedőnéven sertepertélt a baloldal baloldalán, először tagadta ezt, aztán azt mondta, hogy nem is ő, hanem a bátyja volt trockista, később hirtelenjében megvilágosodott, s előtolultak benne a régi szép évek és emlékek, kibukott hát belőle, hogy valóban trockista volt, nosztalgiázott is picit, sokak meghökkenésére arról fecsegve, hogy személyiségét gazdagító emberekkel került össze, aztán június középén már arról szónokolt idegesen a parlamentben, hogy csak azért nem szólt erről korábban, mert úgy gondolta: ez az ügy senkit sem érdekel...Nem így volt, persze. S most sem így van. S nem csupán azért, mert a franciák nagy része nagyon is tisztában van azzal, hogy a trockizmust csupán a történelem eseményei állították szembe a sztálinizmussal (egyébként semmiben sem marad el tőle, mi több, a trockisták még a sztálinistákon is túltesznek a permanens forradalom szorgalmazásában), és mert sok francia azt is tudja, hogy francia földön mindennek szerencsére csak értelmiségi berkekben volt visszhangja, hanem mert Jospinnak a hazugságot nem tudják megbocsátani.Jean d’Ormesson akadémikussal sokan érthetnek egyet, midőn háborog.– Amikor Mitterrand 1981-ben hatalomra került, a Le Monde-ban megjelent egy híres cikk, amely így fogalmazott: „Ez az erkölcs diadala.” Nos, ma már nyilvánvaló, hogy Mitterrand nem az erkölcs diadala volt! – emeli fel mutatóujját az azúrkék szemű akadémikus, a francia szellemi élet egyik jelentős és nagy tiszteletnek örvendő alakja, majd hozzáteszi: – Amikor Jospin hatalomra került, el is határolódott a néhai Mitterrand elnöktől, azt mondta, hogy Mitterrand életének történetét még fel kell dolgozni, s a maga részéről nem is fogadja el ezt a kétértelműségekkel terhes múltat. Sokan bíztak akkor benne.Jean d’Ormesson szerint néhány évvel ezelőtt sokan hittek Jospinnak és Jospinban. Tisztességes, szigorú, csaknem puritán embernek tűnt fel. S lám, mondja az akadémikus, a franciáknak ma azzal kell szembesülniük: azok után, hogy egy olyan szocialista irányította a hazájukat, aki a nácikkal kollaboráló Pétain marsallra esküdött fel, most olyan szocialista kormányozza őket, aki a kommunista forradalom híve volt.– Különösen bosszantó – mondja d’Ormesson –, ha valaki az erkölcs és az igazság bajnokának szerepében tetszeleg, s aztán kiderül róla, hogy letagadta az igazságot, és hazudott a múltjáról! Ez azért felháborító nem?! Különösen ha a baloldaliakról van szó, akik úgy vélik, hogy ők testesítik meg az erkölcsöt!Vajon ha Jospin jobboldali politikus volna, akkor is ilyen könnyen elfogadnák a magyarázkodásait, akkor is ilyen elnézőek volnának vele? Sokaktól tudakolom ezt a hatszögű országban. Két véleményt idézek.Catherine Pégard szerint nagyon bonyolult annak elemzése, hogy a franciák hogyan is tekintenek a baloldalra és a jobboldalra, s miért úgy, ahogy. Az író-újságíró Catherine szerint a francia kulturális hagyomány általában inkább elnézőbben tekint a baloldal képviselőire és viselt dolgaikra, mint a jobboldaliakra. Ennek nagyon összetett okai vannak. Bár az is igaz, hogy a jobboldalon viszont vannak olyan politikusok, akik fiatalabb korukban a szélsőjobboldallal kacérkodtak; csakhogy ők ezt nem takargatták, hanem – nem kis részben a szélsőbalosok irányította sajtó noszogatásainak köszönhetően – „töredelmesen” be is vallották, meg is magyarázták. Így vallotta meg szélsőjobboldali múltját a nyolcvanas években például Alain Madelin vagy Gérard Longuet.Thierry de Montbrial a jobboldali-konzervatív establishment része és reprezentánsa, a párizsi Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (az IFRI) igazgatója. Akadémikus, aki elsősorban nemzetközi kérdésekkel foglalkozik, ám publikált már tanulmányt – sőt könyvet is – a francia földön szerinte honos „egyengondolat” hátrányairól is.A snájdig Montbrial szerint nagyon fontos kérdés ez, s nemcsak Franciaországban akutális, hanem a nyugat-európai országokban mindenütt.– Aszimmetria van a XX. század két nagy szélsőségének megítélésében: a kommunizmuséban és a fasizmuséban – sajnálkozik az akadémikus, akivel párizsi irodájában beszélgetek. – Sokan sajnos jóval elnézőbbek, ha a kommunizmusról és különféle válfajairól van szó, szigorúbbak viszont, ha a fasizmusról és a hozzá közeli mozgalmakról kell ítéletet mondaniuk. Én egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy a kommunizmus szándékaiban alapjában véve jó volt, „csak” megvalósításában, különösen a sztálini változatában elfajzott! Ugyan kérem! A kommunizmus meggyőződésem szerint alapvetően perverz volt. Nem lehet különbséget tenni a kétféle totalitárius ideológia és válfajai között, s bűneiket nem szabad hierarchizálni! Ez ugyanis előbb vagy utóbb a demokrácia csökevényesedéséhez vezet.A konzervatív jobboldalt a magát győzedelmeskedőnek mondó baloldal folyvást a történelem szemétkosarába hajítja. Eközben ezt a baloldalt megcáfolja maga a történelem, amely pedig folyvást baloldali embereket használ fel arra, hogy győzelemre juttassa a jobboldali ideákat. Ez a vélemény Jean d’Ormesson sajátja. De tán megfontolandó lehet mások számára is.