Az élet tíz szép perce

Ha útja végére ér a vándor, mindig visszatekint. Talán hogy felmérje a megtett utat, vagy csak hogy kifújja magát. Letörli arcáról a verejtéket, sarujáról az út porát, és utoljára felvillantja emlékezetében gyötrő életének legszebb pillanatait.Mert akadtak hosszú útja során feledhetetlen pillanatok is. Olyanok, amelyeket érdemes volt a tarsolyába rejtve, szívébe csomagolva tovább vinni. Az utolsó kapunál megpihenve jóleső érzés most ezeket újra számba venni.Ez az utolsó visszapillantási lehetőség a nagy kapu előtt, amely mögött senki sem tudja, mi vár rá. Talán a sötét semmi, amelytől annyira rettegünk, vagy valami csodálatosan szép fényesség, amely után epekedve vágytunk?Az élettől megfáradt vándor ilyenkor újra átkutatja a zsebeit, hogy összeszedje megmaradt aprópénzét. Talán jut még egy gyertyára, amelynek fényénél utoljára számba veheti letűnt életének legszebb pillanatait.Olvastam valahol egy legendáról, amely arról szólt, hogy számon kérik a túlvilágon a szép pillanatokat, amelyekből minden érkezőnek tízet kell felmutatnia, hogy átengedjék a kapun. Ez a belépő ára.Tűnődöm: ha életem tíz legszebb pillanatát kellene átvinnem belépőjegyként, ugyan mit vinnék magammal. Melyik volt életemnek az a tíz szép pillanata, amely kárpótolhat a földi lét sok-sok gyötrelméért, ádáz küzdelmekért, kiszolgáltatottságunkért, olykor-olykor hontalanságunkért?Lázasan forgolódom kusza álmaimban: ugyan melyik is volt az én szép tíz pillanatom? Keresem, kutatom magamban, már mindennel megbékélve, mert, lám, elfáradtam nagyon, mire a kapuhoz értem. Zörgetek, öklömmel verem a döngő kaput, és hallom is válaszként az Úr égzengésszerű hangját: „Mit hoztál, vándor? Vedd elő kincseid!”Mondanám a nevemet is, de elfelejtettem, itt már nincs az embernek neve, és a belépő a szívében megőrzött sok csoda. Ezt kell kirakni egy fényes kristálylapra az Úr színe elé.Elsőnek a mama magammal hozott mosolyát rakom az asztalra. Olyan, akár az őszi alkony bíbora: szelíd és simogató. A szeme meg akár az őzé. A mama most is rám nevet, itt lehet valahol a közelemben, s én úgy látom őt mindig, ahogyan ültünk egykor a házunk előtt a kispadon. Kaphat ennél a mosolynál szebbet valaha az ember?Angyalok raja sürget, rakjam csak szép sorjában a többit is. Íme hát a következő szép pillanat, a felejthetetlen, a soha vissza nem térő: feleségem egy nevető kis porontyot nyújt felém. A gyermekünk! Azóta a derű bennem ez a gyerek. Fogom a kezét, apró kis ujjait állandóan érzem a tenyeremben. A jövő! Aztán egy újabb villanás: az unokám haja, amely úszik és lebben az égen; nem lehet ennél szebb mennyboltozat fölöttünk!Ürítem a tarsolyomat és a szívemet: állunk az udvarunk közepén a temerini házban, és apám átölel. Sírunk. Akkor érkeztem vissza a háborúból. Csak ezt tudom kinyögni: hát, megjöttem...Felvillanó képek sora: látom a mamát a baromfiudvaron, galambok serege röpköd fölötte. Azóta is úgy kering képzeletemben udvarunk fölött a galambcsapat, mintha engem várna haza. De én már nem mehetek, itt állok az Úr kapujában, rakosgatom a szívemből összegyűjtött kincseimet. Egy szeptemberi este, amikor valakivel találkoztam; egy régi csók íze a számon. Aztán hirtelen kiürül a tarsolyom.„Ez csak kilenc! – dörgi az Úr. – Hol a tizedik?” Nem találom. Lyukas volt a tarisznyám? „Hát elvesztetted, te örök álmodozó? Akkor menj vissza, keress még valahol egy szép percet, s azzal jelentkezz, másképp nem léphetsz be ide!”Dühösen eldobom üres tarisznyámat. Kiforgatom a zsebeimet is. Aztán sírva fakadok. „Köszönöm, Uram, hogy visszaküldesz abba a gyötrelmes régi világba, nem adhatnál számomra ennél szebb feladatot, nagyobb ajándékot!”Becsapódott az orrom előtt a kapu. Felébredtem. Fáradt vagyok, öreg és beteg. De végtelenül boldog, mert élek...